próza
millei ilona
Az élet vize

A kicsi téren már rég autók parkoltak. Tér voltát is csak annak köszönhette, hogy a málló vakolatú egykori paloták között, az olajfoltos aszfaltba ágyazva három fája megmaradt. Két fiatalka platán és egy hatalmas amerikai kőris,
amely igyekezett a terecskét lezáró templom tornyai fölé nőni.
A téren ez a nap is úgy kezdődött, mint az összes többi. Az emberek siettek a forgalomtól zúgó körút felé, kutyák szaglásztak izgatottan körbe-körbe, itt végezték a dolgukat. Az egyik nyitott ablakon át kihallatszott a pontos időjelzés, - 7 óra van – mondta egy kellemes bariton.
Az ötödik sípszóra megérkezett a férfi is, ócska overállban, piros kockás ingben, széttaposott munkacipőben. Kezében ócska nejlonzacskót és egy lapátot szorongatott. Leült a járdaszélre, letette a lapátot, s óvatosan kirakta maga mellé a szerszámokat, vésőt, kalapácsot. A kockás szalvétába csomagolt zsíroskenyérhez nem nyúlt. Senki nem tudta honnan jött, senki nem tudta, ki küldte. Meghatározhatatlan korú volt, éppúgy lehetett 35, mint 50 éves. Ült a járdaszélen, rágyújtott, hosszan, mélyen leszívta a füstöt, fejét féloldalra fordítva mérte fel a kicsiny teret. Hirtelen pattant föl. A tőle nem messze szemezgető galambok ijedten röppentek föl a biztonságos magasba. Vésőjét, kalapácsát kézbe kapva határozott léptekkel a kőrishez sietett. A vésőt a járda és a járdát szegélyező kockakő közötti résbe illesztette, s hatalmasat rácsapott a kalapáccsal.

***

osvát ágnes
AZ ÖREGASSZONY ÉS A HALÁL

Ült a hármasoltárra emlékeztető hálószoba-tükör előtt és jellegzetes kézmozdulatával oldalra simította a haját. Elnézte a saját nyolcvanhat éves arcát, tört fényű, ám még mindig szép szürke szemét, fehér haját, s az arca mögött, a tükör mélyén hirtelen felfedezett egy bronzhajú, feszes bőrű, csillogó szemű szépséget, aki ugyanilyen mozdulattal simítja hátra hullámosan akaratoskodó, makrancos fürtjeit. Uramisten – gondolta, - hogyan lehetséges, hogy ilyen rövid idő alatt elmúljon minden? Hiszen még  alig éltem… vajon mindenki így van ezzel? Titok, megoldhatatlan, sötét titok minden – legyintett lemondóan.   
Az ablakon besütő napfény szemsértően kezdett visszaverődni a tükör felületéről, abban az évben olyan megvadultan égetett  az áprilisi nap, hogy tíz nappal ezelőtt, húsvétkor  már nyári ruhában lehetett járni. A klíviák is éppen virágoznak, érdekes, minden évben áprilisban nyitják téglavörös, liliomhoz hasonló szirmaikat. – Milyen gyönyörűek vagytok, mintha tűzben égnétek – mondta az öregasszony. Egyébként, naponta beszélgetett a virágaihoz, éppen úgy, mintha élőlények  lennének, akik bárha  némának születtek,  a szeretetet és gondoskodást szemmel láthatóan sokra értékelik.
Arra gondolt, hogy később, úgy estefelé, elsétálhatna Lilihez, öreg barátnőjéhez, aki szinte kilenc évvel  idősebb nála, s bár botra támaszkodva jár, mégsem törte meg semmiféle betegség a szervezetét. Csak a kilencvenöt év, de hát, Istenem! Az még nem is olyan sok, ha egészséges az ember.

***

umhauser ferenc
EGYÜTTÉRZÉS

Az út közepén ült és sírt. Szerette volna, ha észreveszik, de mindenkinek megvolt a maga baja, vagy egyszerűen csak sietett, mert az idő pénz és most mind több időbe kerül a pénz megszerzése, így az idő is egyre “drágább”.
Olyan is akadt, akinek volt ideje, sőt túl sok is, de az már fásult volt és különben is, látott ő elég krokodilkönnyet, ha jól belegondol, neki is lenne miért sírnia, csak az ő könnyei már elapadtak.
Egy kislány tágra nyílt szemmel kérdezte: — Miért sír a bácsi? A választ azonban nem várhatta meg, mert a mamája türelmetlenül továbbvonszolta.
Az orvos egy pillanatra megtorpant, mert mi van, ha beteg vagy súlyos lelki baja van? — Akkor neki kötelessége segíteni. — Ah! Biztos csak neurózis! — legyintett megkönnyebbülten. Milyen jó, hogy van ez a neurózis, mindenre rá lehet húzni. Sok kellemetlenségtől menti meg az embert, akarom mondani az orvost, bár a kettő nem minden esetben zárja ki egymást. (?)
Az újságíró megállt, lehet, hogy egy jó sztori van az ürgében? Aztán ő is csak legyintett lemondóan: — Ugyan, mit strapáljam magam, talán most darabolnak valakit motorfűrésszel vagy valami más szenzációt kések le. Ha más nem, egy jó kis rablás vagy gyilkosság tuti, hogy lesz, ez meg ...

***

fetykó judit
Ablakvitéz
13. fejezet

Józsi iskola után felment a padlásra, és megszemlélte a nagyok munkáját. Cili odatelepedett a padlásajtóhoz, és mikor a fiú elindult lefelé, felállt és várta, mi lesz. Józsi elkapta a macskát a derekánál fogva, aztán hirtelen megállt keze, nem vonta maga mellé a cicát. Csak úgy fogta, mint egy csomagot. Cili koszos volt, a képe meg maszatos az egerezéstől, bár már mosakodott egy keveset.
Leértek a lakásba, ahol Zoli nagyot nevetett a macska elkoszolódásán.
— Na, most meg is lehet fürdetni… — mondta kajánul.
Józsi nem válaszolt, bevitte Cilit a fürdőszobába, és miközben egyre tartotta az egyik nagy lavórba vizet engedett, aztán egy kis hajmosó samponnal megfürdette a tiltakozó, fújó, prüszkölő macskát.
— Te vitéz! Hát mi a fenének kented össze magad? — mondta Mama, mikor meglátta a víztől, és a fürdés ijedelmétől csapzott Ablakvitézt. — Még a bajuszod is letört! Vajon mit csináltál te ott fenn a padláson?
Cili hallgatott, és alig várta, hogy megszáradjon. A hajszárítót eddig sem szerette, csak csupán a hangja miatt, ahogy a porszívó hangjától is a világból kiszaladhatnékja volt. Most, ahogy őt szárította a gazdája, egyre idegesebb lett, mikor végre kiszabadult a Józsi kezeiből, berohant a nagyszobába és elbújt az ágy alá. Órákig nem mutatkozott, míg a szomjúság ki nem vitte a konyhába.

***

puskás györgy
A kis hajó és az emlékek

Valahol messze az óceán végtelenjében, van egy sziget. Az embereknek nagy, az óceánnak meg kicsi. Itt-ott homokos partjai vannak, ahol fekete homok várja a kifutó hullámokat halk öleléssel. De van sok magas, a felhőkbe szökő sziklapartja is, ahol mérgesen csattannak a hullámok és dőlnek szédülten hanyatt, a következő, az utánuk vakon rohanó hullám hátára. Azok meg erejüket vesztve buknak alá. Csak a következő tud aztán megint haragosan a sziklának rontani, és pont úgy mint elötte annyi hullám, nagyot csattanva robbanni és ájultan vissza esni. Aztán van a szigetnek egy tűzhányója és sok-sok fenyője is, melyek gyökereit hol barna hol rozsdaszínű takaró védi az éjszakák hidegétől. 
Napközben, ha a viharfelhők nem takarják el a láthatárt, figyel a sziget. Ezt teszi akkor is - talán még nagyobb feszültséggel - ha hirtelen sötét felhők száguldanak az égen. Ilyenkor félt valakit mindig és remegve nézi a sok kis és nagy hajót. Így volt akkor is, sok évvel ezelött mikor egy kis hajó fehér vitorlákkal integetett, segítséget kérve a szigettől, menedéket keresve az őt ide-oda dobáló, és vad táncot járó egyre haragosabb hullámok elől. A sziget érezte a bajt és karjait nyította úgy, hogy a kis hajó egyik eldugott öblébe jusson. Jött is az félredőlve, hasítva a most sötéten morgó vízet. Egy szőke lány meg egy barna fiu voltak az utasok, akik szótlanul nézték a közeledő partot, és szemük a pálmafákat ölelte. Aztán csendben kikötöttek. Sietve leengedték a vitorlát, összekapkodták dolgaikat és szótlanul siettek a fák felé, vissza se néztek, úgy mentek mintha tudták volna merre van a legközelebbi falu.

***





bányai tamás
Vilma kisasszony
(naplórészlet)

Majdnem felhőtlen ég, a nyugatra távozó nap csak a sugarait viszi magával, melegét még itt hagyja nekünk egy darabig. Enyhe szellő fújdogál, el sem tudok képzelni ideálisabb időt, pedig reggelre - állítólag, mert egészen pontosan még most sem tudják megmondani - hozzánk is elér a Vilma nevű hurrikán. Ha a magja nem is, a széle biztosan átvonul rajtunk.
Nincs szükségünk ébresztoórára. Vilma megérkezett. Nyüszítésre ébredek, mintha csapdába szorult állat vergődne kínkeserves hangon. Remeg, rázkódik az ablak az ágytámla fölött, félő, hogy hamarosan üvegszilánkok borítanak el. Fölöttünk, a tetőn fémcipős ördögfiókák lejtenek szilaj táncot. A nappali szoba biztonságosabb. Az erkélyt, amit dolgozószobának használok, vékony ablaktábla védi, az üveg keretével együtt rázkódik, szerencsére nem szemből süvít az orkán.
Félek?
A ház biztonságos, harminc éve áll, látott már egy-két vihart. Igaz, nem ilyen erős hurrikánt. Csak a könyveimet, a komputeremet féltem. Felelőtletség volt nem behordani mindent a nappaliba. Bekapcsolom a televíziót, kíváncsi vagyok, mit mondanak a meteorológusok. Egy felvillanó képet látok, három szót hallok, aztán sistergés. Áramszünet.
Kimerészkedek az erkélyre, kinézek az ablakon. A sarki villanypózna kidőlt. A megereszkedett, elszakadt vezetéket a szél tekergeti, mint cowboy a lasszóját.

***

g.ferenczy hanna
Holdudvar
40-41

Németországból levél jött, németül írták. Keresztanyám kórházban van. Látni szeretne. Repülővel mentem, hogy minélelőbb ott lehessek.
      Nehéz lett a szívem, ahogy elnéztem – mennyire leromlott mióta nem láttam. Feküdt és a szemén napszemüveg volt.
-  Mi történt ? kérdeztem.
-  Elestem és a hátgerincemmel van valami. Nem tudok
lábraállni,aligha megyek vissza az otthonomba, drága kis szívem, de jó, hogy itt vagy.
     Próbáltam vigasztalni, de fölösleges volt,  az ő intelligenciájával fel tudta mérni a helyzetét.
- A lakáskulcs a tanácsnál van, már beszéltem velük, majd bemész a kulcsokért és összepakolod amit jónak látsz, vannak ott nagy bőröndök. Mondanám, hogy vidd a bútorokat is, be lehetne vagonírozni…szép mahagóni bútorok. Mennyi időre jöttél ?
- Két hétre.
- Remélem nem akarsz mindennap itt ülni az ágyamnál?
Te is elfáradnál, meg én is.  Mindig szeretted volna látni az Ost Seet, adok neked 200 márkát, utazz  el Warnemündére, vegyél ki egy kis szállodai szobát, vagy penzió is lehet és nézz körül. Tölts el ott egy hetet, és utána elmeséled hogy s mint volt. Vedd úgy, hogy ez az én utolsó ajándékom neked, amiért olyan jó voltál szegény anyádhoz, aki minden szerencsétlensége mellett is szerencsésebb volt nálam, mert  itt voltál neki te.
     Mindketten sírtunk. Szívem vágya mindig a Keleti Tenger volt, most hát örülnöm kellett volna, a szívem mégis csupa szomorúság lett.
Hosszú volt az út Frankfurttól  Berlinig de végeláthatatlanul hosszúnak tűnt Berlintől, Rostockig. Onnan valami helyi járat vitt Warnemündére.

***

polgár andrás
Irmuska
játék egy felvonásban
................................................................
IRMUSKA (nevet) Hát ez az! Csak leszek!
Hetvenhét és fél vagyok! Ezt jó, ha                       megjegyzed. Na, milyen volt Hévízen?
(kiveszi a kezéből a sminktáskát, kicsatolja, tele van szépítőszerekkel, kefékkel, fésűkkel, rúzsokkal)

Hány spinét akasztottál le, mi?

FERDINÁND Egyet se! Pihenni mentem, nem? Kikapcsolódni.

IRMUSKA   











FERDINÁND Ha nem haragszol, ő hagyott ott. Beleszeretett a                          direktorába! Csupa bájgúnár a középiskolai direktor                      manapság. „Menedzser-igazgató!” Hogy oda ne                            rohanjak…

IRMUSKA   Nem haragszom!

FERDINÁND Mi a túrónak neked ez a táska? Sminkelni fogod                           magad?

IRMUSKA   Mennyivel tartozom?

FERDINÁND Semmivel.

IRMUSKA    Ezzel húzol fel, ismétlőleg. Ezzel  a                                              „nemelfogadással”. Már nem merek semmit hozatni,                     mert örökké ezzel jöttök! (utánozza) „Nem fogadom                      el! Olcsó volt!” Máma semmi se olcsó!
                AZT KÉRDEZTEM, MENNYIVEL TARTOZOM?
                ......................................................................


aszalós sándor
Cicák

Nyári hajnalokon minden más. A kutyák sem ugatnak már, csak egy-egy távoli vakkantás hallatszik, az utcai lámpa fénye is gyengül, mintha aludni térne az éjszakai erölködés után. Csend van. Hajnali szellö mozgatja lazán a fák és bokrok leveleit. Hajnalban nyujtózkodik a természet. Majd egyszerre csak megszólal egy madár, majd pillanatra rá válaszol egy másik, majd egy harmadik és lassan gyönyörü madár füttyök hallatszanak mintegy jelt adva az ébredéshez. Majd távolban kakas szól, arra még távolabbról kukkorékol egy másik, és messze az országúton egy korai elhaladó autó tompa zaja szürödik át a fák lombjai között. Szeretem a nyári hajnalokat, ilyenkor szállnak a gondolatok, az emlékek, a hajnal az emlékezés, a gondolkodás órája. Ültem a faház teraszán, lábam egy másik székre kényelmesen felrakva, frissen fözött kávémat kortyolgatva, el-elgondolkozva. A nyaraló a szüleimmé volt, akik nagyon szerettek itt lenni, itt töltötték el életük utolsó szakaszát, itt éltek kora tavasztól késö öszig, itt ezen a teraszon kávéztunk, beszélgettünk a világ dolgairól. Innen látni Édesapám által elültett diófát, a gyümölcsfákat. Eszembejut, amikor együtt öntöttük a betonlapokat, melyekböl a járdát csináltuk, meg-megállva a munka közben és kávézva beszélgettünk.
Szüleim már messziröl nézik, mi is történik ezen a földön. Amikor az ember számontarja a halottait, akkor ö már az életének delelöjén biztos tuljutott. Pedig nem a halottak szeretete az élet célja, motivációja. Rabindranath Tagore irta valahol: „Hagyjuk a holtakra a dicsőség halhatatlanságát, de az élőknek adjuk meg a szeretet halhatatlanságát“. Erröl oly sokszor eszembejut a halottak napja, amikor a halottainkat jobban szeretjük, amikor ök még élök voltak. Nekem a temetö mindig azt jelenti, arra figyelmeztet, hogy az élöket szeressük, mert szeretetre nekik van szükségük. A szeretetböl tengernyi is kevés.

***



Peeeersze! Egy spiné-mániás! Szőke spiné, vörös spiné, fekete spiné, neki egyre megy. Kövér spiné, sovány spiné, egy a széle-egy a hossza spiné, ale zanc! Bőbeszédű vagy cserfes, csapodár vagy hűséges, secko-jedno! Mitől lettél te ilyen spiné-orientált, mondd, drága fijam? Szerintem a spájzod is tele van lefagyasztott spinével, ha éppen nem adódik semmi, hipp-hopp, csak felmelegítesz egyet, és már mehet is a menet! Ezért hagyott el az az elegáns feleséged. Az Irén! Neki legalább volt tartása!
.