műfordítás
9. fejezet

Vastag pokrócba bugyolálva, miközben a tűz lángjai majdnem a lábait nyaldosták, Auróra nem tudta abbahagyni a reszketést. Úgy érezte, hogy a hideg a csontja velejéig hatolt. Jó félórája, mióta egy férfi – a keze durvaságából ítélve, munkásember lehet – kihúzta a vízből, és ebbe a felújított istállóba cipelte, a lány tágra nyílt szemekkel, élettelen tekintettel bámulta a tűznyelvek buja táncát. Erőtlen teste, gondolatoktól kiürült agya görcsbe merevedtek.
A férfi egy csésze gőzölgő kávét hozott neki. Deréktől fölfelé meztelen volt, nyakában egy fehér törölköző lógott. Homloka fölött rendetlenül összekuszálódott haján még mindig pár vízcsepp csillogott.
- Igya csak meg amíg meleg, ez majd magához téríti, jó adag rumot öntöttem bele. Én is ezt iszom télen, amikor munka közben majdnem csonttá fagyok..
Auróra mozdulatlanul, magába fordulva ült, mint anyja hasában a magzat. A férfi tovább beszélt hozzá, mintha nem vette volna észre szótlanságát.
- Bocsánatot kell kérjek, amiért megütöttem, de muszáj volt! Másképp mind a ketten a tóba fulladtunk volna, és nekem egyelőre semmi kedvem meghalni – nevetett fel, kacagása egészséges, életerős, dinamikus férfira engedett következtetni.
Auróra kissé oldalt fordította a fejét, hogy megnézhesse magának határozott profilját.
- És ugyan ki mondta magának, hogy nekem kedvem van élni? Megtehette volna nekem azt a szívességet, hogy hagyjon meghalni, legalább örökre nyugalmat találtam volna..
- Hát még nem múlt el a halálvágya? Nem ijedt meg eléggé? – csodálkozott a férfi.
A lány ellenséges mozdulattal vont vállat.
- Mi történt? Valami fiatalember elkeserítette és maga bosszút akart állni rajta? – próbált viccelődni a férfi. – Hallgasson rám kisasszony, nincs olyan férfi, akiért érdemes lenne egy nőnek megölnie magát.
Erre a mondatra a lány teljes testével feléje fordult, szomorúsággal teli tekintetét az övébe fúrta. A férfit mintha gyomorszájon ütötték volna. A fájdalom megtestesülését látta maga előtt. Végtelen, gyógyíthatatlan keserűség áradt a lány szemeiből. . .
- Ne mozdulj, maradj teljesen mozdulatlanul – kérte halkan, hirtelen tegezve a lányt, miközben hangja izgatottságot árult el.
Egy munkapadhoz szaladt, ahonnan egy rugalmas, puha, szürke anyaggal tért vissza. A lány elé térdelt, kutató tekintettel hosszasan nézte, majd egy mozdulattal mindent lesöpört a közeli asztalról, nem törődve a kárral, amit ezzel okozott. A kávé kiömlött, erős illata betöltötte a helyiséget. A férfi mozdulatai hirtelenek, izgatottak, ugyanakkor furcsa módon biztosak voltak. Mintha lázban égett volna. Kezeivel vakon formálta az anyagot, miközben szemeivel mintha a lány teljes szerencsétlenségét, keserűségét próbálta volna magába szívni.

***


.
Joelle Lopinot Mastrantoni:
A SZÉL GYERMEKE

Görög eredetiből fordította
Berekméri Virini Ágnes