Az élet vize

 

A kicsi téren már rég autók parkoltak. Tér voltát is csak annak köszönhette, hogy a málló vakolatú egykori paloták között, az olajfoltos aszfaltba ágyazva három fája megmaradt. Két fiatalka platán és egy hatalmas amerikai kőris, amely igyekezett a terecskét lezáró templom tornyai fölé nőni.

A téren ez a nap is úgy kezdődött, mint az összes többi. Az emberek siettek a forgalomtól zúgó körút felé, kutyák szaglásztak izgatottan körbe-körbe, itt végezték a dolgukat. Az egyik nyitott ablakon át kihallatszott a pontos időjelzés, - 7 óra van – mondta egy kellemes bariton.

Az ötödik sípszóra megérkezett a férfi is, ócska overállban, piros kockás ingben, széttaposott munkacipőben. Kezében ócska nejlonzacskót és egy lapátot szorongatott. Leült a járdaszélre, letette a lapátot, s óvatosan kirakta maga mellé a szerszámokat, vésőt, kalapácsot. A kockás szalvétába csomagolt zsíroskenyérhez nem nyúlt. Senki nem tudta honnan jött, senki nem tudta, ki küldte. Meghatározhatatlan korú volt, éppúgy lehetett 35, mint 50 éves. Ült a járdaszélen, rágyújtott, hosszan, mélyen leszívta a füstöt, fejét féloldalra fordítva mérte fel a kicsiny teret. Hirtelen pattant föl. A tőle nem messze szemezgető galambok ijedten röppentek föl a biztonságos magasba. Vésőjét, kalapácsát kézbe kapva határozott léptekkel a kőrishez sietett. A vésőt a járda és a járdát szegélyező kockakő közötti résbe illesztette, s hatalmasat rácsapott a kalapáccsal. Illesztés, csapás, illesztés, csapás, konok ritmusban követték egymást a mozdulatok, míg el nem vált a kockakő a járdától. Mind újabb és újabb darabon buggyant ki a fekete föld az aszfalt alól. Mikor a férfi már úgy érezte több lapátnyi földet kiszabadított, kín-keserves munkával az aszfalt alól kezdte kikotorni a földet. Lyukat ásott, mint a róka, majd a vésővel az aszfaltra ütött, letört belőle egy darabot. Keményen, elszántan dolgozott egészen addig, amíg a templom harangja kongatni nem kezdte a delet. Akkor overalljába törülte koszos, földes tenyerét. Leült a járdaszélre, kicsomagolta a zsíroskenyeret, s falni kezdett.

A terecskén áthaladók egy-egy futó pillantást vetettek a táguló lukra, s továbbsiettek. A rövid ebédszünet után a férfi ismét dolgozni kezdett. A luk gödörré mélyült, a férfi mellett nőttön nőt a földkupac és az aszfalttörmelék. Pontban háromkor abbahagyta a munkát. Gondosan elcsomagolta szerszámait, s eltűnt a térről. Senki nem tudta ki volt, senki nem tudta, hová lett.

A következő reggel, a 7 órai időjelzés megint a téren találta. Ugyanazzal a rituáléval, ahogy előző reggel, gondosan kicsomagolta a szerszámokat, ugyanúgy nem nyúlt a zsíroskenyeret rejtő kockás szalvétához, ugyanúgy szemlélődött, mielőtt munkába kezdett volna. Aztán belelendült, s csak ásott, ásott, hogy a verejték gyöngyözzön a homlokán.

Az arra járók dühödt pillantásokat vettetek az egyre mélyebb lyukra, volt, aki káromkodva kerülgette a növekvő földhalmazt. Végre valaki megállt, s megkérdezte: – Mit ás itt papa, a csatornázásiak küldték?

– Nem. – válaszolta a férfi. – Az élet vizét keresem.

A másik szó nélkül továbbment, de még nem ütötte el a harang a delet, mikor mentősök jöttek a férfiért. Beültették az autóba, csak a luk maradt utána csúfos sebként a kőrisfa alatt, a szerszámok a járdaszélen, s a szalvétába takart zsíroskenyér. Késő este volt már, mikor visszatért. Foltos overállját pizsamakabátra húzta. Megkereste a szerszámait, megette a zsíroskenyeret. Leült a járda szélre, s nézte, nézte a csillagokat. Holttestét az első munkába induló találta meg. Mire 7 órakor elhangzott az ötödik sípszó, már nem volt ott. Csak a kiásott gödör maradt utána még hosszú, hosszú hónapokig. A két platán, mint minden évben, korán lehullatta levelét. Az összefonnyadt, rozsdás avart a gödörbe fújta az északi szél.

Ám azon a télen a kőris lombkoronája megmaradt. Az ágakra fagyott zöld leveleken szikrázott a fehér hó.