40

 

Németországból levél jött, németül írták. Keresztanyám kórházban van. Látni szeretne. Repülővel mentem, hogy minélelőbb ott lehessek.

       Nehéz lett a szívem, ahogy elnéztem – mennyire leromlott mióta nem láttam. Feküdt és a szemén napszemüveg volt.

          -  Mi történt ? kérdeztem.

          -  Elestem és a hátgerincemmel van valami. Nem tudok

 lábraállni,aligha megyek vissza az otthonomba, drága kis szívem, de jó, hogy itt vagy.

      Próbáltam vigasztalni, de fölösleges volt,  az ő intelligenciájával fel tudta mérni a helyzetét.

- A lakáskulcs a tanácsnál van, már beszéltem velük, majd bemész a

 kulcsokért és összepakolod amit jónak látsz, vannak ott nagy bőröndök. Mondanám, hogy vidd a bútorokat is, be lehetne vagonírozni…szép mahagóni bútorok. Mennyi időre jöttél ?

-         Két hétre.

-         Remélem nem akarsz mindennap itt ülni az ágyamnál?

Te is elfáradnál, meg én is.  Mindig szeretted volna látni az Ost Seet, adok neked 200 márkát, utazz  el Warnemündére, vegyél ki egy kis szállodai szobát, vagy penzió is lehet és nézz körül. Tölts el ott egy hetet, és utána elmeséled hogy s mint volt. Vedd úgy, hogy ez az én utolsó ajándékom neked, amiért olyan jó voltál szegény anyádhoz, aki minden szerencsétlensége mellett is szerencsésebb volt nálam, mert  itt voltál neki te.

      Mindketten sírtunk. Szívem vágya mindig a Keleti Tenger volt, most hát örülnöm kellett volna, a szívem mégis csupa szomorúság lett.

      Hosszú volt az út Frankfurttól  Berlinig de végeláthatatlanul hosszúnak tűnt Berlintől, Rostockig. Onnan valami helyi járat vitt Warnemündére.

      Csodálatos látványt nyújtott a kikötő, hatalmas tengerjáróival   és a kék, piros színekben pompázó halászhajókkal.

         A kis szobám ablaka pont a világító toronyra és az öbölre nézett.

Nappal múzeumokban jártam, átmentem Rostockba is majd körülhajóztam a  Rüggen Szigeteket.

        Mivel magamat nem tudtam lefotózni, kezébenyomtam a Beyrettámat egy olyan járókelőnek, akinek láttam, hogy fényképezőgép lóg a nyakában tehát tud fotózni és kértem, hogy vegyen le. Én pedig pózba vágtam magam a Tenger-parton. Csodajó felvétel lett belőle.

Amikor Nagy atyának megmutattam , elnevette magát és azt mondta:

          - Megáll az ész, hogy maga csak úgy neki mer vágni a világnak egyedül? Maga egy kalandornő, - és nem győzte köszönni a pipadohányt és a szivart amit direkt neki hoztam.

       Csodálatos volt a Balti-tenger. Palackzöld hullámain fehér tajtékokat  túrt a szél. Milyen más szín volt ez mint Törökországban  a Földközi Tengeré.

      Nem tudtam betelni az ódon városkával, a macskaköves utcákkal, a hangulatos kávézókkal, kirakatokkal, matrózokkal, nemzetközi forgalommal.

Megfigyeltem, hogy az ilyen külföldi utakon egészen más ember vagyok, mintha kicserélnének, felszabadultnak, magabiztosnak érzem magam.

      Azt hiszem egy világpolgár veszett el bennem. Akkor lennék elemében, hogyha határokon keresztül, városokról városokra, szigetekről - szigetekre, szállodákból szállodákba  jöhetnék – mehetnék.

        A parton elegáns szálló a Hotel Neptun, felfedeztem, hogy ennek a grilljében 5 márkáért  csodás ebédet kaphatok. Mindennap ott ebédeltem. Az 5 márkáért kaptam egy adag grillcsirkét, sült krumplit, és nagy kőedényekből annyi salátát lehetett venni hozzá amennyit akart az ember. Egy pohár jéghideg Coca Cola is benne volt az 5 márkában.

          Sajnos az idő hamar eltelt, de nem is bántam mert aggódtam Keresztanyámért, akinek ezt a gyönyörű egy hetet köszönhettem.

Örömmel fogadott, öleltük, csókoltuk egymást. Látható élvezettel hallgatta beszámolómat. Aztán eljött a búcsú perce.

          - Bepakoltál ? mit viszel magaddal ? –

 Akkor elővettem a táskámból egy dobozt és megmutattam. A dobozban őrizte keresztanyám egy gyerekkori kaucsukbabáját, a keresztapám cigarettaszipkáját, szemüvegét, zsebfésűjét. Ezeket minden ottlétemkor megmutogatta, hozzáfűzve, hogy ő addig őrzi ezeket amíg él, aztán úgyis a szemétbe dobják.

-  Ezeket viszem magammal, tovább fogom őrizni őket amíg élek. Ha pedig

meggyógyul keresztmama, visszahozom, addig is jó helyen lesz nálam.

Hogy erre, hogy reagált szegény – ? csak áldott és csókolt és sírt.

     Közben a Rathaus-ban , ahol barátai voltak  írásban mindenről lemondtam, értékesítsenek mindent, a készpénzre sem tartottam igényt  pedig mint mondták  van  3000 márka is a Bankban.

      Nyilatkozatomban csupán annyi feltételt szabtam,  hogy ha keresztanyám meghal, gondoztassák a sírt mert én többé nem jövök Frankfurtba.

      Pár hónap  múlva megjött a levél, fájdalommentesen  elaludt és boldog volt, hogy a kis doboz tartalma nem kerül szemétbe, mint a tanácsnál lévő barátnője írta , ne aggódjak, szép temetést rendeztek néki  és gondozva lesz a sírja, s ha  bármikor ellátogatok Frankfurtba ő szeretettel vár.

Ha az ember megér egy kort, egyszer csak azt veszi észre, hogy kihűl körülötte a világ. Sorra veszíti el azokat, akik hozzátartoztak, akiknek az elvesztésével lassan gyökértelenné válik és mint ahogy a fa elpusztul a gyökerei nélkül, az emberben is elkezdődik a lassú vegetálás és a kapaszkodás az emlékeihez.

      De Cruz még meg van. És már csak Ő van. És  szerencsém, hogy van még valaki, aki szeret. s akit szerethetek.

     Utazni ő is szeretett. Olyankor, mint mondta zsíros kenyéren élt, és plébániákon  kért szállást, de egyetlen Múzeumot és hírességet  sem hagyott ki. Utána mindig kijött és csodálatos diavetítést rendezett a szobámban. Engem is állandóan unszolt, hogy utazzam.

        Így aztán mondhatom, hogy jártam Párizsban, Madridban, Nizzában, Velencében és Rómában, Münchenben, sajnos Firenzébe, álmaim városába már nem juthattam el.

     Ilyen külföldi útimon  olykor eszembejutott, hogyha valami történne velem senkinek sem hiányoznék otthon. Ha valami szépet láttam, hirtelen  arra gondoltam, mit szól anyám ha ezt elmesélem neki… de aztán észretérítettem magam.

       A sok nyomorúság és nélkülözésekkel teli évek  után jó volt  most érezni azt, hogyha megkívánok valamit, azt meg tudom venni. A nyugdíj amely évenkén emelkedett valamivel, a könyvelésért kapott jövedelem, és egy egy eladott festmény ára fedezte a kiadásokat, és mivel  szerény igényeim voltak, félre is tudtam tenni, arra, hogy kerítést csináltassak, és lakásomon kisebb karbantartási munkákat  végeztethessek.

      Volt aki becsült azért, hogy egyszál magamban elértem idáig, de közvetlen, környezetemtől, inkább rosszindulatot kaptam, mint megbecsülést.

 

A Cruzzal való kapcsolat, már évek óta olyan lett, mint az első négy évben volt. Mellettem állt mint testvér, mint jó barát, és úgy éreztem nekem is van érdemem abban, hogy most már csak a hivatásának él, de azért mégis egyedül voltam.

     Egyedül bolyongtam külföldi útaimon, egyedül ünnepeltem a karácsonyestét és beértem az ünnepnapok másnapjaival, amikor a belvárosban együtt ebédeltünk. 

    És mégis valami fény ragyogta be a lelkemet és  volt valami, ami felszínen tartott, és elárasztott energiával, vígasszal.

Talán a festészet, a költészet, a szépség és a jóság szeretete? Lehet, hogy mindez egyenlő Istennel ?

       Lehet, hogy minden keserves istenkeresésem hiábavaló volt, mert akit kívül  kerestem mindég is itt volt bennem ?

 

41

 

       Bár édesanyám halála nagyon megrendített, és Nagy atya közlése anyám sejtelmeiről hatással volt rám, mégsem tudtam közelebb kerülni az előírt katolikus normákhoz.

       Mégis minden évben augusztus 4.-én úgynevezett évfordulós szentmisét mondattam  anyámért, nem mintha hinni tudtam volna abban, hogy ezzel  odaát bármilyen előnyt, könnyebbséget, szerezhetek neki, hiszen még az odaátban sem tudtam hinni, de ő rendületlenül hitt ezekben a dolgokban  utolsó leheletéig. Az  ő emlékének áldoztam ezzel.

       Szépek voltak ezek a misék. Egyszer találtam mondani Nagy atyának, hogy anyám kedvenc egyházi éneke az volt, amelyik úgy kezdődik, hogy „ Jézus a rád emlékezés „ Szinte most is hallom, mennyi érzéssel tudta énekelni.

       Ez után a beszélgetés utáni évfordulós misén, amit ő celebrált, nagy meglepetésemre a kóruson egy csodás férfihang szólóban elénekelte anyám kedves énekét. Nagy atya paptársa énekelt dr. Szilléry, aki híres volt arról, hogy amilyen csúnya a forradásos arca olyan gyönyörű  a hangja.

Sírnom kellett a meghatottságtól, és az irántuk érzett hálától. ezért a csodás élményért., és az irántam tanúsított szeretetükért, amit magam sem értettem, hiszen csak amolyan „ fekete bárány” voltam, és nyájon kívüli.

        Nagy atya értékes levelei, válogatott művészi képeslapjai, szeretete és megértése, Cruz, állhatatos hűsége, szép küzdelmei és törekvése, hogy méltó lehessen a hivatásához, amiben én is segítettem, arra késztetett, hogy  új számvetést csináljak.

       Mert mindent összevetve, ebben az én keserves életemben, kitől kaptam szeretetet ?

       Pont azoktól, akiktől legmesszebb kívántam lenni, akiktől a legfájóbb és legmaradandóbb sebeket kaptam. Akiket  megvetettem mint intézményt, de rá kellett jönnöm, hogy ez az intézmény személyekből áll és rengeteg arca van. És elhatároztam, hogy megpróbálok megváltozni. Megpróbálom elhinni a tanításaikat, alávetni magam a dogmáiknak, és megpróbálom gyakorolni a vallásomat.

       Ezzel  a szándékkal mentem el ezen az augusztusi reggelen az anyámért mondatott évfordulós szentmisére. Kicsit megkéstem, az oltárnál Szilléry  mondta a gyászmisét.

      A gyóntatószék ki volt világítva. Azt hittem Nagy atya ül bent. Sokáig tusakodtam magamban, míg elhatároztam, hogy  vallásom gyakorlását , és önmagam megváltozását talán  szentgyónással kellene kezdenem.

        Amikor beléptem, megdöbbenve láttam, hogy egy idegen pap gyóntat. Most már mindegy, nagy nehezen beráncigáltam ide magam, essek túl rajta.

       Úgynevezett „  halálos „ bűnöm nem volt, hiszen Cruzzal már 11 éve csak testvéri kapcsolatban vagyunk, és azt még akkor, amikor lezártuk  azt ami tiltott volt - meggyóntam a Ferenciek terén..Igaz, azóta sem gyóntam, biztos  vannak bűneim. Mindjárt el is kezdtem azzal, hogy vasárnap és ünnepnap nem hallgattam szentmisét.

- Hányszor ?  kérdezte szigorúan.

- Nem tudom.

- Szóval azt sem tudja hányszor? Ígérje meg, hogy eztán minden vasárnap és ünnepnap részt vesz a  szentmisén.

- Nem tudom megígérni.

- Tessék? Ha nem ígéri meg, nem oldozom fel. Miért nem tudja megígérni ?

- Próbáltam nem is egyszer, de az ember azért megy a templomba hogy ott lélekben valamit kapjon. Én szomorúbb és koldusabb vagyok mikor kijövök mint mikor bemegyek, mert látva, hogy mások kapnak, legalább is úgy tesznek mintha eltelnének kegyelemmel, úgy érzem  én azért nem kapok semmit, mert nem kellek az Istennek. Ettől az érzéstől kímélem meg magam azzal, ha elkerülöm a templomot.

- Micsoda gőg! majd ha megváltozik és alázatos lesz, akkor majd maga is kap kegyelmet, ígérje meg, hogy eztán járni fog a templomba.

- Akkor máris hazudnék, és nem volna érvényes a feloldozás.

- Nem  is oldozom fel. – mondta keményen.

- Nézze, odakint most folyik édesanyámért az évfordulós szentmise, nagyon nehezen, és csak őérte szántam rá magam erre a gyónásra.

- Nem oldozom fel, menjen el, változzon meg és úgy jöjjön vissza.

- Jó én elmegyek, maga meg menjen vissza a középkorba máglyát gyújtogatni.- mondtam, és azzal örökre becsuktam magam mögött a gyóntatószék ajtaját, de még a templomét is.

    Azért a mise végét megvártam. Hogy Szilléry mit gondolt, miért nem kaptam feloldozást? mert azt látta, hogy bementem gyónni, áldozni viszont nem áldoztam. És mit mondhat  Nagy atyának ? És ha ez az idegen pap kitálalja, hogy mit mondtam neki a máglyával kapcsolatban ?  Mivel ez nem volt érvényes gyónás, talán nem is  köti a gyónási titok?

     Mérges voltam magamra, hogy bedűltem a hangulataimnak, az érzéseimnek az eddigi önmagam feladniakarásának – lám ez lett belőle.  

    De miért kellett ellenkeznem, miért nem hagytam rá, hogy ígérem, hogy eztán buzgó templomjáró leszek, mindjárt feloldozott volna, aztán megpróbáltam volna menni, s ha nem megy – hát nem mentem volna.

    Mások is úgy csinálják, megígérik hetvenhétszer, elkövetik hetvenhétszer, feloldozzák, hetvenhétszer. Cruz is azt csinálta.

     Vannak, akik azt mondják gyónás után úgy érzik magukat, mintha megtisztultak, mintha újjászülettek volna.

Gyerekkoromban amikor az apácákhoz jártam iskolába én is rendszeresen gyóntam, áldoztam, de sohase éreztem másnak magamat amikor kijöttem  a  gyóntatószékből, mint amikor bementem.

      Cruz azt mondta egyszer, biztos valami protestáns beütés van a családunkban. Anyai nagyapám tényleg református volt. A házasságuk reverzálissal jött létre. De hát anyám hithű katolikus volt, pont énbennem ütne ki a protestáns ősök vére ?

      Nagy atya végképp elment Vecsésről. Betegsége miatt már nem tudta folyamatosan ellátni papi szolgálatát. Elköszönt tőlem egy szép, hosszú levélben. Kisterenyére költözött a húga családjához.

      Szabályos búcsúlevél volt, ez kissé felkeltette a gyanút bennem, hogy úgy látszik nem kívánja folytatni a levelezést és ennek az lehet az oka, hogy mégiscsak visszahallott valamit.

       Cruznak is elmondtam, hogy jártam, és mi lett az én nagy elhatározásomból.

Meg volt döbbenve, és azt mondta az ilyen kisegítő papok több kárt tesznek mint hasznot, nem ismerve az alkalmi gyónó lelkivilágát, de mindamellett védte, és azt mondta, az illető nem tehetett mást. Meg kellett volna ígérnem, olyan nehéz elmenni legalább vasárnap a templomba ? - Ideje lenne már rászánni magát…

       Láttam rajta, hogy nagyon bántja, az, hogy engem egyáltalán nem izgat, az a tény, hogy nem kaptam feloldozást. Talán csak most döbbent rá, hogy  mennyire elszakadtam az ő világától. Nem mertem megmondani, hogy mivel jöttem ki a gyóntatószékből.

      Kicsit nyugtalanított, hogy egyszer, amikor kikísértem Cruzt az autóbuszhoz, Szilléry is éppen ott szállt fel, és Cruz odasúgta  – Ez engem ismer – de még mindig nem gondoltam semmire.

Októberben  részt vettem egy csoportkiállításon, Ő is kijött és még a vendégkönyvbe is írt.

Sajnos Szíj Béla, aki a festészet terén mellettem állt és bíztatott, váratlan hirtelenséggel meghalt, ezt a kiállítást már nem ő nyitotta meg.

    Lehet, hogy a sok idegesség ártott meg, mert lemerevedett a nyakam, ott, ahol az aorta van. Egyik esti telefonbeszélgetésünkkor említettem Cruznak, mire sürgősen orvoshoz küldött. Másnap felhívott,  mit mondott az orvos? Mondtam – nem mentem el. Alaposan lehordott és minden este felhívott, addig, amíg azt nem mondtam, hogy minden oké.

     November végén nálam ebédelt, megkérdeztem,  - mit  kér karácsonyra.?  Az egyik falon lógó festményemet kérte. Megbeszéltük, hogy karácsony másnapján a szokott helyen, a Felszabadulástéri aluljáróban találkozunk, és valahol megebédelünk.

     Amikor megláttam – rögtön tudtam, hogy baj van, méghozzá végzetesen nagy baj.

     Egy idegen Cruz állt előttem, idegen és mégis valahonnan olyan ismerős volt a nézése.  Vissza- visszatérő, rémes álmaimban láttam ilyennek .Mint mikor egy lámpásból kialszik a fény, úgy tűnt el belőle a szeretet, az érzelem, a számomra biztonságot adó hozzámtartozás megszokott kisugárzása.

     Úgy éreztem, kihagy a szívverésem. Első kérdésem az volt:

- Csak nem csináltam olyasmit, amivel magának ártottam ?

- Majd ebéd után .

Csak ennyit. Baljóslatú volt a rövidke mondat. Ebéd alatt remegett a kanál a kezemben, és alig tudtam lenyelni egy falatot is. Úgy látszik észrevette, mert egyszercsak megfogta a kezemet.

- Csak az nyugtat meg, hogy van lakása, nyugdíja, van sikere és megáll a maga

lábán énnélkülem is.

Szóhoz sem jutottam. Vártam, a magyarázatot, de látszott rajta, hogy szeretné odázni.

- A Zserbóban csendesebb a hely, majd ott megisszuk a kávét.

Mentünk végig a Váci utcán, és nem bírtam elhinni, hogy mi így kettesben  talán utoljára sétálunk végig rajta.

    Ültünk a márványlapos asztalka mellett szemtől -  szemben.  Ó levette a szemüvegét, és az egyik kezével eltakarta a szemét, éppen úgy, ahogyan a papok szokták gyóntatás közben.

          - Nem találkozhatunk többet. Ne kérdezze miért, úgysem mondhatom meg. Egyszer úgyis eljön az idő, amikor pontot kell tenni mindennek a végére nekünk most jött el az az idő. 

De azt azért meg kell mondanom   soha az életben  senki olyan kedves a számomra nem volt mint maga, és senkitől  nem kaptam annyit mint magától. A Jóisten  áldja meg.

      Letette kezét az asztallapra, és most láttam, milyen fáradt a tekintete Nem tudtam szólni, csak néztem valahogy felülről, valahogy kívülről, s bár elképzelni sem tudtam a jövőt nélküle, mégis erősebbnek éreztem magam nálánál.

      Aztán két keze közé vette a kezem, és könnyeivel küszködve mondta.

. Azért, ha valami problémája van – a sekrestyében  fogadhatom.

Csak most jutottam szóhoz.

- Szóval a sekrestyében ? Mondja meg őszintén  Magát elkapták, mivel tartják

sakkban ? hogy kirázzák a reverendából  ha nem szakít velem? Csupán azért   mert az egyház számára reménytelen eset vagyok? Novemberben, amikor nálam járt még  szó sem volt semmiféle pontról.  Mi történt november 28.-a  és december 24.-e között ?

- Semmi olyasmi amire maga gondol…- nem nézett a szemembe.

- Könyörgöm, legyen őszinte és mondja meg ennek a szakításnak az okát, ne hagyjon bizonytalanságban. Nekem nem mindegy, hogy miért.

- Nem mondhatok mást – mondta makacsul.

    Felálltam és ott hagytam. Nem jött utánam.

    Egyedül mentem visszafelé a Váci utcán és nyeltem a könnyeimet. Hogyha hinni tudnék egy odaátban, akkor azt is mondhatnám – anyám választott szét minket.

Hiszen ha nem mondatok érte misét, és iránta való kegyeletből nem térdelek be a gyóntatószékbe – csak a halál választhatott volna el minket egymástól. Talán.

     De  anyám beavatkozásának azért nem látnám értelmét, mert 11 éve már csak a szeretet tartott össze minket és  számomra ez többet jelentett mint az érzékiség.

   Most aztán igazán nem volt senkim. Hallgatott a telefon, bár a száma be volt programozva, csak egy gombot kellett volna megnyomnom, de nem nyomtam meg, igaz, hogy nem is töröltem a mai napig sem.

     Úgy éreztem mindennek vége. Nem láttam az élet értelmét, nem volt többé kedvem a festéshez,  írni sem tudtam. És féltem az éjszakánként visszatérő álmoktól.

     Aztán egyszercsak, amikor már semmi változásra nem számítottam s ezt az állapotot – Túl a Netovábbon -  című versem híven tükrözte megmozdult valami.

   Egyik nap ismeretlen férfi csöngetett be hozzám. Erdélyből  települt át a közelmúltban, jelenleg újságíróként működött a Pesti Hírlapnál.

Demeter Zoltánként mutatkozott be. Felkutatta a tehetséges embereket, így jutott el hozzám is, aki már évek óta hallgattam és azt hittem már régen el is felejtettek, régen leírtak.

    Verseket, írásokat kért tőlem közlésre, mint a beinduló helyi lap és kalendárium szerkesztője. Összeszedtem ami kéznél volt és megemlítettem a fiókomban kallódó kéziratot.

    Érdekelte, elolvasta. Bevitte a Pesti Hírlap főszerkesztőjéhez, mondjon róla véleményt.

       A főszerkesztő Bencsik András véleménye az volt, hogy ez irodalom., és mindjárt közölni kezdett  belőle részleteket.

50.000 Ft. honoráriumot kaptam.

1993.-ban ki lett adva mint önéletrajzi regény – Ellenfényben - címmel.  De ez még csak az első kötet volt. A folytatás még nem volt sehol.

     Lakásomon  kényszerű alakításokat kellett végeztetnem, hogy az Önkormányzat és az egyik telekszomszéd közötti vita lezárulhasson. Az építkezés költségeit részben az Önkormányzat fizette. Létrejött egy kis műteremszerű helyiség, amelynek egyik sarkában apám képei néznek rám a falról a másikból az én csendéleteim.

      Ebben a helyiségben van anyám karosszéke is, és ha a múltra akarok emlékezni és meditálni a jelenről – odavonulok, és magam mellett érzem őket.

       Bár a sok  sok feladat teljesen kitölti napjaimat, belül állandóan  és alattomosan ott sajog  szakításunk és főleg a miért ? kérdőjele.

      Mégis a lakásomon bekövetkezett változások után olyan erős vágy fogott el valakivel megosztani örömömet s éppen VELE…akivel 30 éven keresztül megosztottam minden örömöm és minden bánatom, aki részévé vált az életemnek. – hogy félretéve a büszkeségemet, megnyomtam a telefon gombját.

Megdobbant a szívem, amikor meghallottam a hangját.

- Én vagyok – mondtam nevetős hangon.

- Üdvözlöm ! – mondta kedvesen , mintha  nem is néhány éve,

hanem mintha csak tegnap beszéltünk volna utoljára.

     Nem tudom mi volt velem, úgy beszéltem, mintha semmi sem történt volna ott a Zserbóban. Vidáman,  dicsekedve mint egy gyerek és hadarva, gondolkodás nélkül buzogtak fel szívemből a szavak.

- Képzelje, sikerült megvennem a lakást és úgy át lett alakítva, hogy meg sem

ismerné. Vaskerítést csináltattam, én magam festettem be mind a 30 métert , műholdas antennám , videóm és egy aranyos műtermem van. 

   Cruz, én úgy szeretném hogyha még egyszer kijönne és megnézné, mi lett abból a hajdani kis lakásból.

          - Semmi akadálya – mondta a régi  melegséggel a hangjában.

        Ekkor nem tudom mi történt velem. Egyszerre odalett a lendület, a megjátszott öröm és hetykeség.

- De még van ami nincs készen –  mondtam tétován. - Ez így is volt,

hátul egy kamra is alakításra várt.

- És az mikor lesz készen ?

- Most már csak tavasszal.- Ez is igaz volt, de miért kellett ezt

megmondanom és ezzel elodázni a kijövetelét ?

- Hát az még odébb van – mondta ő.

- Igen, ha elkészült majd jelentkezem. – mondtam, letettem a kagylót és végképp nem értettem semmit, legfőképp saját magamat.

    Aztán eljött a tavasz, megtörtént és be is fejeződött  az építkezés, de én nem tudtam megnyomni azt a gombot.

     Talán féltem újra kezdeni, hiszen úgy megszenvedtem mindenért. Talán attól féltem, hogy kijön, körülnéz, megisszuk a kávét és egy udvarias kézfogással búcsúzik ?- Kovács Kati slágerére gondoltam – „Találkozás egy régi szerelemmel…”

  Közben verseskötetem kiadatására készültem.

      Egy őszi este, pont féltízkor a mi régi megbeszélt telefonidőnkben csörgött a telefon. Senkise szokott nekem ebben az időben telefonálni, de eszembe sem jutott Cruz, amikor felvettem a kagylót.

- Halló, tessék.

 

Most nem játszottam szerepet, szomorú s fáradt volt a hangom. Nem jött válasz. Valaki ott a vonal túlsó végén csendesen letette a kagylót.

    Tudom, hogy Cruz volt, tudni akarta, miért nem jelentkeztem, talán meghaltam. Most tudja, hogy  élek, és mégse hívtam holott a tavasz már régen elmúlt.

Ő aki annyira ismer, azt is tudja miért nem. Talán jobban tudja mint én.

     A következő évben rákos daganattal megműtöttek. Utána egy hónapig  naponta be kellett járnom sugárkezelésre az Uzsokiba. Ezt is egyedül kellett  bírnom.

    Egy ilyen kezelés után gondolataimba merülten már éppen a kapumhoz értem,  amikor megszólított  valaki.

- De régen találkoztunk – mondta egy nő,- talán már meg sem ismer ?

- Nahát, tényleg rég nem találkoztunk. Van vagy 15 éve.

- Az unokahúgommal voltunk magánál képeket nézni, tudja, azzal

aki Budán lakott. Szegény, a múlt hónapban meghalt.

- Fogadja részvétem.

- Egy ismerős pap temette. És milyen különös, azt mondta ott a sírnál a temetés

végén, hogy  „ Most pedig imádkozzunk azért, aki közülünk elsőnek távozik az élők sorából „ olyan különös, ő volt az első,  aki távozott, - és mondott egy nevet, hogy, hogy hívták

    Éreztem, hogy megroggyan a térdem, amúgy is nehéz nap volt mögöttem. Feltámolyogtam a lakásba, és egyre azt mondogattam magamban: nem - nem, nem – nem,  nem.

 Remegő kézzel megnyomtam azt a gombot, ami összekötött vele, s amit  az utóbbi években képtelen voltam lenyomni.

     Az üzenetrögzítőn még  ő beszélt. Talán tévedett a nő, elértette a nevet. Később újra megnyomtam a gombot. A kollégája vette fel. Mondtam, hogy kit keresek.

- Sajnos, nem tudom adni. Meghalt.

- Mi történt ? beteg volt ?

- Infarktus. Utolsó percig hűségesen szolgálta az oltárt. Utolsó percéig eszméletnél volt.

- Hol van eltemetve ?

- Az ő kívánságára, a sziklakápolnában .

- Köszönöm. – Letettem a kagylót és sírva borultam az asztalkára.

Ó az én makacsságom, ó az én keménységem…aztán hirtelen arra gondoltam – mégis minden úgy jó ahogy történt.

      Ha nincs közöttünk ez a szakítás – mennyivel  nehezebb lenne most elválni tőle. De később rájöttem, - mégis más volna minden, ha nincs  az a  - MIÉRT?                         

Valahol a szívem mélyén abban reménykedtem, hogy mielőtt meghalok – megoldódik a rejtély

 A kérdőjel most már örökre megmarad kérdőjelnek

      Most már igazán senkim sincs. Barátnőm Lili, akivel bérletünk volt az operába még nyugdijbamenetelem előtt meghalt.

      Volt kolléganőm  Margitka az, aki rendszeresen  benyit hozzám és ragaszkodásával, szeretetével enyhíti magányom. Azt hiszem ő az utolsó barátnőm, aki előtt nincsenek és nem voltak titkaim, hiszen nem egyszer összefutott nálam Cruzzal.

      Amióta ő nincs, számomra üres lett a város. Mert ha nem is érintkeztünk de tudtam, hogy Budán él, hogy átjár Pestre, hogy él, hogy van.

A rádióban hallhattam a hangját, olykor ő szerkesztette a katolikus műsort és karmesterként ő vezényelte az ünnepi misék énekkarát.

Eszembejut a mondása, amin anyám annyira megütközött annak idején – „volt, nincs.”

Mintegy bizonyítékul, hogy volt, egyik nap összeszedtem kronológiai sorrendben a leveleit, mert még a borítékokat is megőriztem, és mielőtt összekötöttem és félre tettem volna a kis csomagot – elolvastam az első levéltől az utolsóig 1954 től 1985-ig. Még mindig hol itt, hol ott akad kezembe egy-egy csellengő levél..könyv lapjai között, fiók mélyén, iratok között.

Egyet félre tettem, hogy kéznél legyen, hogy  amikor rámtelepszik a sötétség, és a magány mellett rámtör a kétség, hogy elvesztegetett évek voltak a vele való kapcsolat évei , hogy tévedés volt részemről, és hiábavaló önmagam áltatása, az, hogy szeret…hogy 30 év az életemből semmibe hullott… akkor előveszem ezt a néhány sorát, amit  -

 

 

Bpest,1981.01.22. keltezéssel írt.

 

             „ Kedvesem!

Elsősorban is hálás szívvel köszönöm a tegnap délelőttöt, és azt, hogy szűkre szabott szabadságából egy napot feláldozott. De mit tegyek, ha másképp nem tudtam megoldani Vecsési kirándulásomat.

          A lakása valóban gyönyörű! De tudja miért? Nem azért, mert szépek a bútorok, kellemes a meleg, jó ízlésre vallanak a képek a falon, hanem első sorban azért, mert maga árasztja ki a tárgyakra a maga egyéniségét, a  „ szép” szeretetét, áldozatkészségét, és becsületességét.

Hát azért olyan szép az a lakás. Szívemből kívánom, hogy mindig ilyen legyen a lakás is, de főképpen a lakás lakója.

Ezért imádkozik öreg barátja, aki csak hálás szeretettel gondolhat magára. – Imre”

 

Ilyenkor megmelegszik a szívem, és „ nem bánok semmitsem”

     Olykor eszembe jut Gréti, és most már tudom  mire gondolt akkor, amikor azt mondta  - rabja leszek  egy bűvkörnek, ami nem más mint holdudvar.

      Csak most jöttem rá, hogy Cruzzal együtt mindketten holdudvarban, bűvkörben keringtünk

      Arra a sok fiatal férfira kell gondolnom, akik amikor a papi pályát választják, nem tudják mit vállalnak Lemondanak szerelemről, családról, és  arról amiről  biológiailag  férfi embernek  nem lehet lemondani anélkül, hogy  beteges, perverz,  ferde hajlamokká ne torzuljon bennük a „tiszta férfiúság”, maga után vonva az állandó önmarcangolást, meaculpázást.

     Vagy cinikussá válnak, és életük útján végig  ki tudja hány  nőt tesznek boldogtalanná, hány családi kötelék bomlik fel, hány öngyilkosság történik, hány abortusz ? és hány pedofilbotrány rázza meg az amúgy is viharos szelekben táncoló, kereszt égisze alatt tántorgó hajót..

 

      Ha ebből megpróbálnak kitörni, és találkoznak egy tiszta, szép szerelemmel bujkálniuk kell egy életen át, és tartaniuk a közvélemény sziszegő, fullánkos nyelvétől, vagy választaniuk kell az oltár és a család között.

És vannak akik nem tudnak választani, mert az oltár bűvkörében élnek  Mert amazt az esküjüket nem tudják feladni egy másik esküért, mert a hivatásukba is szerelmesek.

Fogva tartja őket amíg meg nem halnak a holdudvar.

      Azóta megjelent a verses kötetem, amelynek  fedőlapját számítógéppel magam terveztem.

  A kötet címe az ami egyik versemé –amit az ő halála után írtam.

  - Ma kék  a hold…-

    Ebben benne van  a mi szép, lemondásokkal teli, szomorú szerelmünk, amiről hallgatnom kellett 30 éven át, mert nem mondhattam el senkinek, amit most elmondtam  mindenkinek.

 

 

    EPILÓGUS

 

 

     Az éjjel álmomban egy hatalmas mezőség szélén álltam. Göröngyös és buckás volt a felülete, mintha ősrégi temető lett volna, bár semmi nem vallott erre, sehol egy erre utaló jel, kereszt, vagy fejfa.  Megérzés volt. csupán.

     A monoton, egyhangú tájra, fény nélküli szürke ég borult.

Sehol egy fűszál, csak amerre a szem ellát  barnásszürke rögök  és titokzatos buckák.

     Aztán észrevettem, hogy egyetlen bokor áll a közelemben, tele sohasemlátott szépségű, hamvas, rózsaszínű virágokkal.

    Álltam ott és nem tudtam betelni a látásukkal.  Csak később vettem észre, hogy a bokor mögött  ott áll Ő.

     Eszembejutott egy régi nyár a Duna parton, a köztünk álló kócos vadrózsa bokorral…

Most egyikünk sem szólt, csak néztük egymást.

    Nem éreztem sem örömöt, sem bánatot., csak valamiféle földönkívüli békességet, megnyugvást, ami belőle áradt  és amivel tele lett , a szívem.

Mintha minden kérdésemre választ kaptam volna , mintha lelkemhez ért volna  a lelke, mint egy éteri ölelés.

    Aztán elindult, és ment, ment a furcsa mezőségen keresztül valahová a végtelenbe, majd eltűnt mint egy látomás.

    Amikor reggel felhúztam a redőnyt és kinéztem az ablakon, láttam, hogy éjszaka leesett az első hó.

Meglepődve jöttem rá, hogy a szívemben csend van és nyugalom,  hogy a  rémálmok, mióta könyvem írásához fogtam már nem kísértenek, hogy szert  tettem egy csodálatos szemüvegre, amelyen keresztül nemcsak a szőnyeg fonákját látom, hanem a színét is, és látom, hogy nem veszett el semmi, hogy minden öltés, minden minta a helyén van, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogy történt  nem véletlenül, hanem egy felsőbb akarat szerint, s hogy mindez javamra vált.

Sorsommal megbékélve leültem a számítógép mellé és befejeztem  a könyvet, ami évekig befejezetlen volt, s amiről azt hittem sohasem fogom tudni befejezni.

   

 

                                                          2002, Advent 3. Vasárnapján.