esszé-gondolatok

Németh Tibor
Az én városom

Mennyit ér manapság egy ébrenléti álom?
Annyit, amit saját közegünkben meg tudunk valósítani belőle! Egy olyan városban, mint például Miskolc, ahol élek, amely az ipar szippantó hatására csordultig töltődött és hígult, s miután kirozsdásodott „a vas és acél” szindrómából
(sajátságos értékrendszerét megőrizve) úgy hanyatlott a többi nagyváros mellé-mögé, mint az egyszeri lókupec, akit saját lova rúgott a többi ló közé. Magyarország második nagyvárosa ma már, legfeljebb a negyedik.
Most próbál ismét talpra állni, új arculatot keresni, titkolva korát, lendületet venni. Kapaszkodónak a legfontosabb a rendezett-rendezhető értékek felmutatása lenne.
Az én hazafiságom ezzel a várossal kezdődik.
Szeretem! Lehet hogy azért, mert itt születtem, és emlékek sokasága köt ide. Vagy azért, mert itt élek, s nem csupán lakni, vagy dolgozni vagyok itt. Talán, mert képtelen lennék tartósan haragot forgatni ellene, még ha néha borsot is tör az orrom alá. Szeretem akkor is, ha másoknak csupán több ezer lakóház, ha nincs is irigylésre méltó szellemi egysége és hiányos hagyományainak összetartó ereje. Ha egyesek szerint darabokból álló laza város, amelyet látszólag csak utcák kötnek össze, s nem az egységes akarat.
Szeretem, mert van mit szeretni benne. A negyvenezer éves ”Kova-apó” hátrahagyott emlékei, a bükki táj, amelyben fürdik az élet, egyedi értékei, kincsei, mint pl. a 800 borospincéjű Avas, ami körül a város épült, az ország leghosszabb nyomtávú erdei kisvasútja, Magyarország legnagyobb vízesése, fürdő rendszere a föld alatti barlangokban…és sokmás, amiről azért nem írok, mert másért hoztam szóba a város-szeretetet.
A történelem minden balsorsa után, - ami, kivétel nélkül lecsapott rá, a korabeli járványok, tűzvészek, árvizek mellett – mindig talpra állt. Ez a leglényegesebb, amiért becsülöm!  A sok „sajna” után (ilyen az irodalmi élete is!) remélhető, hogy újra lendületet vesz.
Irodalmi életünk? Most még tele van érdemtelen ”magánterületekkel,” átjárható „zsákutcákkal” és ki nem tett „várakozni tilos” táblákkal.
A lényegnél maradva: végül is egy olyan viszonyrendszerben éljük mai életünket, amiben az alkotói életút akkor válik (reméljük) értékessé, ha meghaltunk. Gyakran mondogatom: „nem mindenki van fent, aki lenéz!”, mert alulról felfelé is lehet, de fentről lefelé intellektuálisan csak pottyantani érdemes. Mérgelődöm ezen, és rendre eszembe jut József Attilának egyik verssora, amely így szól: „… de jó lenne nem ütni vissza.”
Ilyenek lettek volna az elmúlt századok is? Amikor Lévay, Kaffka, Szabó Lőrinc e városban élt és alkotott, amikor Tompa, Móra, Móricz úgy járt-kelt e házak között és annyiszor, mintha itt lakna, –  akkor is ilyen volt az irodalmi élet?
Abban igen, hogy akkor is voltak beképzelt, sértődő vagy kevésbé tehetséges alkotók, de a többség szerette egymást. Ma ez a kollektivizáló erő a fél- vagy formális tehetségek körében dívik. Sok még a névlegesen magányos farkas, s közöttük a maradandó értéket alkotó. Dehogy magányosak, dehogy farkasok! Szeretik őket az „ezerfejű szörnyek,” az olvasók, becsülik a kortársak közül azok, akiket még semmilyen, az amúgy is rövid időn belül utolsót éneklő „hattyú influenza” még nem fertőzött meg.
Bár minden ismeret óva int, mégis álmodom arról, hogy mindég lehet jobbat alkotni! Amennyit a körülöttem lévő kortársaimról ismerek az részben avantgard (mint merész újító szándék) és a posztmodern, mint a hagyományos formák széttörésére szövetkezett irányzat.  Az utóbbit nem igazán szeretem, bár úgy tűnik, a XXI. század táplálja őket. Főleg a „mindenáronságot” nem kedvelem. Hasonló gondom van azokkal a barátaimmal is, akik „imádják” az impresszionizmust, a szépérzések, pillanatnyi hangulatok stílusrendszerét, mert ebben keveslem a kiterjedési szándék (az ön, az idő, stb.) átlépésének hiányát. Mégis mai alkotásaink nagy részében ez dominál.
Nem része (de tartozéka) a helyi irodalomnak, az irányzatok mögött-között „pancsolgató” dilettánsság is. Konkrétan a tartalomhiányos stílusformát rágcsáló „buzgómócsingokra” gondolok. Napjaink egyik „művészeti” produktuma a „kis tehetségből” fakadó irigység és a féltékenységből (érték-zavarból) sarjadó öndicséret is.  Ehhez még társul, hogy ők, senkit nem vagy ritkán olvasnak, kizárólag önmagukat. Ha olvasnak is, nem tanulnak, - csak írka-firkálnak. Miközben „a magas irodalom klánjai” önmagukon kívül mindenkit idesorolnak, mondván: amatőr az, aki nem publikál, a profi lapokat  viszont ők szerkesztik, és macskakőnek nézik a többi fejét, amire akár köpni is lehet...
Az irodalomtörténet bizonyítja, hogy a kisebb-nagyobb közösségek úgy maradtak életképesek, hogy személyiségek köré, majd folyóiratok körül alkotókörré válva, esetleg antológiák vonzerejébe csoportosultak. Csak példaként: a reformkori Auróra, az Atheneum Bajza, Cuczor Gergely, vagy a Nyugat Kassák köre, a Termés, a Turán, a Kelet stb. körök, de megkockáztatom: a Jel-Kép is.
Sajnos minden korszakban kevesebb volt a "péterfillér", ami segítette a vágyakozó tehetségeket, netán a szórványosan elhulló tehetségteleneket. Ezért a harc a "kevés kenyérért" szűnni nem fog, amíg az olvashatónak nincs, vagy kiközösített fóruma van csak.
A miskolciság sok apró részletből, más-más élményrétegből gyúródik össze. Ezért gondoltam szerzőtársammal, Békési Gábor irodalomtörténész-muzeológussal, hogy tükröt tartunk a ma élők élé. Ezért gyűjtöttük egybe a Miskolcról szóló, mintegy félszáz költő több mint 100 versét, (1800-tól napjainkig). Ritkasága abban rejlik, hogy ilyen teljes gyűjtemény nemhogy Miskolcról nincs, de egyetlen magyar városban sem készült hasonló. Talán ez a könyv is lehet egy piciny része a város és a helyi irodalom szeretetének. Talán ez a lírai gondolatiság új színekkel festi meg a város lelki kötésének nagyságát, és egy letisztultabb, cselekvőbb lokál-patriotizmust serkenthet.
Egyre szebb ez a város, de csak a benne élők tehetik feledhetetlenné! – mondaná az, aki miskolcinak vallja magát. Ez a könyv példája lehet ennek is. A kötet várhatóan 2006. április 11. (a Költészet Napja) alkalmából kerül az olvasó kezébe.
Ebből a kötetből idézek egy szonettet a múltszázad közepéről:


  FÜZES LÁSZLÓ

  Vallomás a szülőföldről

  Ahol a legszebb erdők véget érnek,
  porral verten, a Bükkben, keleten,
  ott születtem, s az első szerelem
  ott lobbant fel, mint lelkemben az ének.

  S ahogy suhantak zizzenőn az évek,
  új város nőtt a kenderföldeken,
  és füstöt terel minden reggelen
  a szél, - fakulnak tőle mind a fények.

  Mi jöttünk ősök megtiport hitének
  gyötrelmeiben tűzmart, ifjú népek.
  Itt él szerelmem, itt van jó borom.

  Gépek zúgnak, mint kaptárban a méhek,
  a megawattok visongva zenélnek,
  zokog a föld, de ez az otthonom.

                      ***





,