HÁBORÚ

 

Amikor a kés pengéje villan,

mert a szó éle megcsorbult régen

és a falról a vezetékes rádió

reccsenve nyekken a konyhakövön.

A szódásüveg újratöltve,

a söröskorsó-pajzzsal körbe-körbe,

tántorogva dúl a csata.

A féltékenység már az együgyű káromkodást is

dühödt gombóccá gyűrte össze a torokban,

csak a villámló egymásba nézés,

a fojtott fújtatás

szakad ki a kába-lila fejekből,

a görcsös én-győzök testek

némán egymásnak feszülnek,

olyankor jobb messzire kerülni.

 

Egy mezítlábas ötéves árnyék

pizsamában menekül a kukucskáló-ablakon,

ki az éjszaka biztonságába.

Ahogy fut, talpa bőre odaragad

a jeges aszfalthoz, de már nem is érzi,

könnyezve is inkább csak sejti, hol a menedék,

ahol a derékig érő hajfonattal, az öreg tündér

ölébe kapja, s dugja melegített takarók közé,

 

aki némán cselekszik,

szótlanul törődik,

hangtalanul szeret,

nem is kérdez,

mert ő mindent ért,

mert ő mindent tud.

Csak békességet, nyugalmas álmot

varázsolni képtelen.