EGYÜTTÉRZÉS

 

          Az út közepén ült és sírt. Szerette volna, ha észreveszik, de mindenkinek megvolt a maga baja, vagy egyszerűen csak sietett, mert az idő pénz és most mind több időbe kerül a pénz megszerzése, így az idő is egyre “drágább”.

          Olyan is akadt, akinek volt ideje, sőt túl sok is, de az már fásult volt és különben is, látott ő elég krokodilkönnyet, ha jól belegondol, neki is lenne miért sírnia, csak az ő könnyei már elapadtak.

          Egy kislány tágra nyílt szemmel kérdezte: — Miért sír a bácsi? A választ azonban nem

várhatta meg, mert a mamája türelmetlenül továbbvonszolta.

          Az orvos egy pillanatra megtorpant, mert mi van, ha beteg vagy súlyos lelki baja van? — Akkor neki kötelessége segíteni. — Ah! Biztos csak neurózis! — legyintett megkönnyebbülten. Milyen jó, hogy van ez a neurózis, mindenre rá lehet húzni. Sok kellemetlenségtől menti meg az embert, akarom mondani az orvost, bár a kettő nem minden esetben zárja ki egymást. (?)

          Az újságíró megállt, lehet, hogy egy jó sztori van az ürgében? Aztán ő is csak legyintett lemondóan: — Ugyan, mit strapáljam magam, talán most darabolnak valakit motorfűrésszel vagy valami más szenzációt kések le. Ha más nem, egy jó kis rablás vagy gyilkosság tuti, hogy lesz, ez meg ...

          A képviselő - ő aztán valóban meg akart állni, mert ha valaki szívén viseli a választópolgárok gondjait (legalább a választásig), az a valaki csakis ő lehet. Mily fájdalom! - pillant az órájára, - fél óra múlva az ő interpellációja következik a parlamentben (a tévé is közvetíti), igazán nem mulaszthatja el, hisz a néphez, a népről, a nép nevében fog szólni (hogy a nép nem így érzi, csak kicsinyes, pillanatnyi ...). A nép szeretne könnyebben és jobban élni? Azon dolgozunk! - Hogy a képviselők már most is? Hát milyen demokrácia az, aminek a képviselők szűkölködnek?!

          A püspök meg is állt, hiszen ő minden, még a nyájtól eltévelyedett bárányért is felelős, de csak gyorsan megáldotta, arra már nem volt ideje, hogy lelki vigaszt nyújtson, hisz a hívek már negyven éve várnak arra a templomra, aminek a felszentelésére siet, az mégis fontosabb.

          A rendőr is gondolkodóba esett, de hát a közbiztonságot nem veszélyezteti, a forgalmat nem akadályozza (kikerülik), különben joga van sírni, ahhoz még van joga ..., de hogy nekem mihez van, azzal még a belügyminiszter sincs tisztában.

          A pedagógus kimondottan nevelő célzattal nem vette észre, mert mindig az sír a leghangosabban ..., meg különben is ez olyan lumpenproli tempó, szerencsére ma már ..., igaz, most az egyház szívat minket, de nincs is ilyesmire időm, olyan aktív most a pedagógus-szakszervezet, a dolgozatokat sincs időm kijavítani.

          A szakszervezeti bizalmi úgy tett, mintha nem venné észre, ő kiegyezett a kormánnyal, neki családja van, nem teheti kockára.

          (A gyógyszerész oda sem nézett, hisz a húga volt és tudta, milyen lökött a bátyja.)

          A villamos szívesen ráment volna, de sajnos a sínek hamarabb elkanyarodtak.

          Egy kóbor kutya, mélységes sajnálatát és rosszallását kifejezendő, levizelte, ettől magához tért.

— Ennek a kutyának igaza van. Nem vagyok tagja semmilyen pártnak. Etnikai, vallási kisebbséghez nem tartozom. Nem üldöztek, nem üldöztem. Csak tettem a dolgomat szó nélkül, ahogy kellett. Nem menekültem sehonnan, itt születtem, itt szeretnék élni, de velem nem törődik senki. Legalább a bőröm kapott volna egy kis fényt, és akkor rögtön kikérné nekem a Pralipe vagy a Romaparlament, de így!

— Hogy én mekkora marha vagyok! Miért vennének észre, én csak statisztikai átlag, egy szám vagyok! Miért érdekelne valakit, hogy fölfordulok?

          Fölállt és elkezdett eszelősen röhögni. A levegő rögtön megfagyott körülötte, az emberek megbotránkozva megálltak:

— Most emelték a benzin árát, Boszniában, Csecsniában még mindig ölik egymást, s ennek még van pofája röhögni?! Hogy milyen emberek vannak?!