AZ ÖREGASSZONY ÉS A HALÁL

 

Mert egyedül meghal szívünk nagy árterein,/ amiért élni érdemes, mert egyedül/ a küszködés szép szele kifullad az égen./(…) Az arcunk, mint a folyókon a holtak/ zöld arca, úszik a hétköznapok tükrén,/ s csak hintázunk tonnányi félelmünkkel/ üresen, mint harang, ha nem zendíti nyelve.// Mert egyedül a halál gyökér íze/ olvad a szánkban – ó, mert egyedül/ nem nyílik számunkra a déli égbolt.” (Váci Mihály)

 

 

Ült a hármasoltárra emlékeztető hálószoba-tükör előtt és jellegzetes kézmozdulatával oldalra simította a haját. Elnézte a saját nyolcvanhat éves arcát, tört fényű, ám még mindig szép szürke szemét, fehér haját, s az arca mögött, a tükör mélyén hirtelen felfedezett egy bronzhajú, feszes bőrű, csillogó szemű szépséget, aki ugyanilyen mozdulattal simítja hátra hullámosan akaratoskodó, makrancos fürtjeit. Uramisten – gondolta, - hogyan lehetséges, hogy ilyen rövid idő alatt elmúljon minden? Hiszen még  alig éltem… vajon mindenki így van ezzel? Titok, megoldhatatlan, sötét titok minden – legyintett lemondóan.   

Az ablakon besütő napfény szemsértően kezdett visszaverődni a tükör felületéről, abban az évben olyan megvadultan égetett  az áprilisi nap, hogy tíz nappal ezelőtt, húsvétkor  már nyári ruhában lehetett járni. A klíviák is éppen virágoznak, érdekes, minden évben áprilisban nyitják téglavörös, liliomhoz hasonló szirmaikat. – Milyen gyönyörűek vagytok, mintha tűzben égnétek – mondta az öregasszony. Egyébként, naponta beszélgetett a virágaihoz, éppen úgy, mintha élőlények  lennének, akik bárha  némának születtek,  a szeretetet és gondoskodást szemmel láthatóan sokra értékelik.

Arra gondolt, hogy később, úgy estefelé, elsétálhatna Lilihez, öreg barátnőjéhez, aki szinte kilenc évvel  idősebb nála, s bár botra támaszkodva jár, mégsem törte meg semmiféle betegség a szervezetét. Csak a kilencvenöt év, de hát, Istenem! Az még nem is olyan sok, ha egészséges az ember.

 

          Kis ideig még elüldögélt a tükör előtt, gondosan bepúderozta az egyetlen és alig látható, kis, öregség okozta májfoltot a bal arcán, újból végigsimította a haját, s arra gondolt, hogy még mindig milyen jól tartja a belesütött hullámokat, hiába, jó minőségű haja volt világéletében. Pedig azt mondják, a sütővas használata tönkreteszi a hajat, ő azonban ezt soha nem tapasztalta. Igaz, mindig nagyon vigyázott, újságpíron sokáig próbálgatta, nem túl forró-e a vas. Igy tanulta mamától, aki nyolcvankilenc évet élt, mindig mellette volt, soha életükben nem költöztek külön egymástól. Szegény  mama, éppen ilyen hullámokat sütött a hajába minden héten egyszer, hajmosás után, éppen ilyet.

 

Tűnődve állt fel a tükör előtti székről, s kis félfordulatot téve végignézett egészalakos önmagán. Elégedett, pici mosollyal nyugtázta, hogy – bár sokat fogyott az utóbbi időben, - még mindig nagyon csinos, egyenes a háta, szép, formás maradt a lába, aligha mondaná meg bárki is, hogy októberben a nyolcvanhatot tölti. Eszébe jutott, hogy úgy nyolc éve, egy délelőtt a konyhai munkálkodása közben azon kapta világéletében gavallér férjét, hogy le nem veszi róla a szemét. – Ugyan mit néz úgy rajtam? – kérdezte tőle kis félmosollyal a szája szögletén. – Én azt, hogy magán bizony még mindig van mit nézni! – hangzott a gáláns válasz. Merthogy, amikor kedveskedni akartak egymásnak, olyankor magázódtak. A tegeződést meghagyták kis összetűzéseik külön zamataként.

A kasztenhez lépett, kihúzta a felső fiókot és kiemelt belőle egy  vaskos, nagyméretű vonalas füzetet. Ebbe a nagy füzetbe írta be a háború vége után összegyűjtött, újfajta étel- és süteményreceptjeit, amíg  szegény férje élt, ő is besegített az írásban, s minden recept alá gondosan odaírta azt is, hogy kitől származik. Fel lehetett itt találni a rokonság minden nőtagjának és a baráti kör összes asszonyának a nevét, akik közül ma már csak Jolánka és Lili élnek.  Ujjaival tűnődve szántott végig a lapokon: ez Annától van, ez Lujzikától, a havasi kifli Margótól, a zserbó Dodótól és Sáritól. Elekkel szinte minden receptet  megbeszéltek, és sorra ki is próbálták őket.  Érdekes, - tűnődött el, -  az Elek halála óta elő sem vette többé ezt a füzetet, aztán nemsokára összeköltözött az unokájával, s a főzési szokásai is más jelleget váltottak. Böngészés közben egyszercsak nevethetnékje támadt. Szinte kuriózumként fedezte fel újból, hogy  milyen egyformán különös szokásuk volt mindkettőjüknek, Elekkel együtt. Ugyanis, receptírás közben ha eszükbe jutott valami feljegyzésre méltó dolog, azt azonnal, gondolkozás nélkül leírták. Ilyenek vannak a füzetben: „ Az újévi malacpecsenyéhez adhatunk vöröskáposztát is, makarónit, krumplit, ecetes reszelt tormát.”    S mindjárt alatta: „Gondolj a halálra és sohasem vétkezel” „Aki a haláltól fél, elveszti az életet.” (Shakespeare: Hamlet)” Kicsivel lennebb pedig: „Indiai bölcs mondások: „Egyeseknek a szemük vak, másoknak a szívük.” „A kutya oroszlán a maga utcájában.” „Ha a kakas nem kukorékolna, vajon nem jönne el a hajnal?”                                                                                                                   Tovább lapozott, majd egy üresen hagyott oldal közepén rábukkant arra a négy sorra, amit  még akkor írt, amikor az unokája talán nyolc-tíz éves kislány lehetett, akkor egy érzékenyebb  percében arra gondolt, hogy üzenetet hagy a kislánynak, akit nagyrészt ő nevelt fel, s  akit kimondhatatlanul szeretett: „Ha elmúlnak gyermekéveid,/ S komolyabb gondok szakadnak Rád,/ Mindig jusson eszedbe Nagyanyád,/ Ki aggódó lélekkel csak jót s szeretetet árasztott Rád.” Tudta, hogy a kislány egyszer majd férjhez megy, háztartása lesz, s talán valamikor, ki tudja, hány év múltán,  kinyitja ezt a receptekkel tele füzetet, s nagy meglepetésére rábukkan erre az üzenetre:  Igy akart ő akkor  üzenni a jövőnek, s most, a meghatódástól kövér  könnycseppek gyűltek a szemébe.  – Majd elolvassa egyszer, ha most elköltöznek is innen – rebegett magában, - majd egyszer. De addig itt megőrzöm neki, - s gondosan  visszahelyezte a füzetet a kaszten felső fiókjába. A három fiók amúgy tele volt tömve  -  ahogyan a dédunokái mondták, -  „titkokkal”, egy hosszú és mégis rövidnek tűnő élet apró-cseprő tárgyi töredékeivel. Amik ha idegenek kezébe jutnának, bizonyára  kacattá, limlommá degradálódva kerülnének valamelyik szeméttelepre.  Sóhajtva taszította vissza a fiókot, s a konyhába indult, hogy megmelegítse a reggeli tejeskávéját.        

 

Mindenki rég elment már otthonról, a menye is átlépett a szomszédos rendelőbe, mert egy idő óta rendetlenkedett a szíve, az unokája elvitte a fiúkat az iskolába, aztán bement a munkahelyére, csak a kislány, a három éves kis bogár volt otthon, ő is már az udvaron karikázott a háromkerekű biciklijén. – Istenem, - sóhajtott az öregasszony, és eszébe jutott, hogy voltak napok, amikor arra gondolt, hogy bár kapnák  meg a új lakást, s költöznének el végre, most azonban, hogy valóra vált a szinte lehetetlen, hiába erőltette a nyugalmat, hiába játszotta meg, hogy örül az eljövendő nyugalomnak, mégis összeszorult a torka, valahányszor az  éjszakák ijesztő csöndjére és magányára gondolt, amikor néha olyan ideges szívdobogása támadt, hogy fel kellett kelnie és úgy hallgatta az ágy szélére kiülve a dédunokák pihegő lélegzetét, de a tudat, hogy nincs egyedül, mindannyiszor elhessegette az ijesztően fenyegető rémet. Egyszer, egy ilyen pánikos percében kitépett egy vonalas lapot az egyik gyerek füzetéből, s  reszkető kézzel, picit balra dűlő gyöngybetűivel, ráírta: „Ez a halotti ruhám. Ezt adjátok majd rám. A kombiné, a  bugyi és a harisnya alája van akasztva. Köszönöm. Éljetek boldogul! Nagymama  Aztán a ruhásszekrényhez  lépve, kinyitotta az ajtaját és a cédulát biztosítótűvel gondosan feltűzte a valamikor nagyon elegáns, fekete nagyestélyi ruhájára, majd a jól végzett munka nyugalmával feküdt vissza az ágyába és ezúttal gyorsan és mélyen elaludt.   

 

          A konyhában, miközben a  kávéját szürcsölgette, azon gondolkodott, hogy estefelé már felvehetné az acélszürke angolkosztümjét, amit nemrég alakíttatott át a mostani, lefogyott alakjára, nagyon csinos az a kosztüm. Igen jó minőségű, Bécsből hozatott szövetből varratta annak idején. Egyébként minden ruháját, cipőjét, táskáját úgy megóvta, őrizte, hogy a háború végétől kezdődően nemhogy neki, de még hirtelen kamaszodó lányunokájának is volt miből  állandóan új ruhát alakíttatni. És érdekes módon, soha senki nem vette észre, hogy a virágos, selyemzsorzsett ruhák, a finom, puha szövetből készült kosztümök, nem tiszta új anyagból készültek. Csak azon csodálkozott mindenki, hogy honnan kapták azokat a különlegesen szép anyagokat, de ők a kérdezősködésekre mindig azt felelték, hogy a rokonságnak küldött amerikai csomagokból vásárolták.

 

Késő délután, ahogy alábbszállt a meleg, felöltözött hát az öregasszony, szépen, pedánsan, a kicsit megkarcsúsított, szürke angolkosztümjébe, elmaradhatatlan levendula-kölnijéből egy cseppet  a fültövére, másik cseppet  a csuklójára kent, azzal vette a táskáját és elindult Lilihez. Ahogy közeledett az alkony, az estikék is bontani kezdték szirmaikat,  imádta a járdaszéli estikék színét, illatát, ettől mindig a fiatal kora jutott eszébe, hiszen akkoriban is  már éppen így  voltak beültetve a járdaszélek a Jókai-utcán végestelen végig, a Rákóczi-utcában is, ahol laktak, egyébként a város szinte minden utcája ilyenformán nézett ki. Ezek az illatok, na meg a gondosan letisztított és a már kora reggel, - nagy melegben néha estefelé is – fellocsolt járdák  tették olyan egyedivé a várost, bárhol járt életében, nagyon kevés helyen látott hasonlót. A Rákóczi-lépcsőn felfelé, néhányszor meg kellett állnia, pedig nem is érezte most fáradtnak magát, csak úgy szokásból, merthogy tudta, pontosan hetven lépcsőfokot kell megmásznia, amíg a Liliék utcája felé fordulhat. És ott is virágok, mindenütt virágok a járdák szélére ültetve. Pillanatig elbámészkodott az egykori családi ház nagy, boltíves kapuja előtt, ahol a bejárat felett még ma is ott van a domborművű családi címer, csoda, hogy az ház új „urai” nem verték le, nagy csoda. Azt sem tudja, kikkel van tele a ház, talán már nem is érdekli, minden úgy van jól, ahogy van – mélázott el derűsen és most már megszaporázott léptekkel indult tovább. Hiszen Lili már várja, akit - hogy  öregségükre ilyen jól összejöttek, - nagyon megszeretett, tőle  mindig új erőt kap, valahányszor rátör a halálfélelem, ő beszélte rá arra is, hogy most, ha néhány nap múlva elköltöznek az unokájáék, újítsa fel a lakást, azt tervezte hát, hogy vásárol két kényelmes fotelt, új kályhát a konyhába, talán még új szőnyegre is futná. Ennyit még ki tudott spórolni, a sír megcsináltatása után is. Menet közben számolgatott magában,  egy idő óta szokásává vált magában beszélgetni, számolgatni, fontolgatni a megoldandó dolgait, mert a fiatalokat nemigen érdekelte, hogy ő mit szeretne, a menyével meg nem szeretett beszélgetni, csak ha a szükség megkívánta, akkor is csak a vele született udvariasság vitte rá, hogy néhány szót szóljon hozzá. Az az igazság, hogy nem szerette a menyét, soha életében nem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy az  ő csodálatosan nevelt, zseniális agyú és ráadásul jóképű, jókiállású fia, visszafordíthatatlanul beleszeretett ebbe a lányba, aki szép volt ugyan, de neki olyannyira nem tetszett, hogy soha nem tudta leküzdeni az ellenszenvét vele szemben. Csakhogy mindennek már végérvényesen semmi, de semmi értelme. Balázs hét éve nincs, váratlanul hagyta itt őket, pedig olyan jóleső biztonságot adott az érzés, hogy bármi is történjék vele, a mindentudó orvos fia majd mellette lesz, összeköttetései vannak, tekintélye van, s addig a borzalmas napig örökké úgy érezte, hogy ővele semmi rossz nem történhetik. Nagyot sóhajtott, újból, mint annyiszor már az eltelt hét év alatt, rátört az a  szörnyűséges üresség-érzet,  s csak  ment, lépegett, egyenes, kihúzott gerinccel, de már mintha kiégett, üresnek tűnő tekintettel.

 

Lili ott várta, az  oleander bokor mellé kitett  fehér kertiszéken, őmellette szinte még mindig polgáristának érezte magát, hiszen  kilenc évvel kisebb, s Lili mindig kicsi Katinkámnak szólította és minden egyes alkalommal elmondta, hogy annak idején a város minden lányát a sárga irigység ette, valahányszor Katinkával találkoztak, olyan sugárzó szépség volt a többivel szemben.

Később kissé kimerülten, de a kiadós, kellemes beszélgetés utóízének jó hangulatában ballagott hazafelé, magába szívta az estikék hajdani, békevilágot idéző illatát, s otthon enyhe döbbenettel fogadta a „jó” hírt, hogy az új lakás kulcsát már másnap reggel megkapják a fiatalok. Miközben, látszólag lelkendezve velük örült, apró  kis szorításokat, szúrásokat érzett a szíve táján, aztán  arra gondolt, hátha mégis jobb lesz így és fölöslegesen aggódik. Hiszen Lili még elég jól tud járni, bár a biztonság kedvéért botra támaszkodik, de valószínűleg el-el járnak majd egymáshoz, s máris elképzelte, hogy milyen nyugalmas délutánjai lesznek, micsoda élvezet lesz mindkettőjüknek, a kényelmes új fotelekben ülve iszogatni az uzsonnakávéjukat. És természetesen, az unokája és a dédunokák is nagyon sokat fognak jönni, talán akkor végleg elhalványul majd a szoros együttélés  surlódásaiból származó elkerülhetetlen  bántalmak, egymásnak okozott fájdalmas összetűzések emléke, s minden ugyanolyan szép lesz újból, mint régen.

Lefekvés után viszonylag hamar elaludt, és reggel frissen, kipihenten ébredt,  szinte csodálkozva nézett maga elé, hogy ilyen nyugodtan átaludta az éjszakát.  Arra gondolt, hogy felkelés előtt még eltereferél  egy keveset,  amikor az ajtóban megjelent    az unokája férje, aki már hajnalban elment otthonról, s most boldogan csörgette az új lakás kulcsait az ujjai között. - Hát megkapták a lakást, mostmár biztosan költöznek.- Nem akarta bevallani magának, hogy fél. Igenis, fél, bármennyire is megvásárolta már az új kályhát, bármennyire is tervezte a bútorok kicserélését. És amilyen mértékben vágyott  az elmúlt öt év mozgalmas, dédunokás, zajos napjai után végre egy kis nyugalomra, csöndre, éppolyan mértékben fogta el most valami páni félelem, amin sehogy sem tudott urrá lenni, hiába próbált mosolyogni, viccelődni.  Pedig beszélgetnivaló  akadt bőven, mert éppen aznapra esett a fokföldi Barnard professzor látogatása a helyi szívklinikán, s ez bizony nagy esemény egy ilyen erdélyi város életében, ezt tárgyalták nagy hangon az unokájával, amikor végre rászánta magát, hogy most már felkel és felöltözik, remélte, ha megreggelizik, és nekilát az ebédje elkészítésének, talán csökken majd ez a pánikszerű érzés, amivel, jól tudta, az elkövetkező éjszakák magányában lesz a legnehezebb megbirkóznia. Mert hirtelen kedvessé és nélkülözhetetlenné vált mindaz, ami addig néha zavarta: a kisiskolás dédunokák hangos szuszogása, korareggeli hangoskodásaik, a kislány csecsemőkori hajnali felsírásai, minden, minden, még a veszekedések is családiassá szelídültek, csak kibírjam, Uramisten, csak kibírjam, kászálódott le az ágyból, majd az ágy mellett álló  székhez lépve ráült, hogy felhúzza a harisnyáját. És amint le akart hajolni, hirtelen vörös csík húzódott végig a szeme előtt, mintha bordó lepedőt lobogtatott volna valaki az orra előtt, forogni kezdett minden, forgott ő is a lepedővel, ami mostmár bordóból feketébe kezdett váltani, ismeretlen hang suttogta a fülébe, hogy feküdj csak rá, semmi mást nem kell tenned, csak ráfeküdni, aztán minden rendben lesz. S ő engedelmesen leereszkedett a székről, puhán belefordult a bordó-fekete lepelbe, fején még átszaladt a gondolat, hogy vajon ott, ahova most megy, nem szólja-e meg valaki, ha még nem fésülködött ma, és gépiesen simogatni kezdte a haját, úgy, ahogy a tükör előtt szokta, minden nap, valahányszor csak belenézett.  Nem hallotta a fölé hajló unokája hangos sikítását,  nem látta maga körül a rémült, tanácstalan arcokat, csak feküdt ott égre tárt szemmel és bal kezével, csakis a ballal,  néhányszor még tétován végigsimított a haján. Csodálatos és megmagyarázhatatlan valami  az ösztön, nyilván mindenki a génjeiben hordozza lényének átütő, meghatározó tulajdonságait. Őt soha senki slamposan, rendezetlenül nem látta, semmilyen körülmények között sem. Világéletében, kívül-belül tiszta, ápolt és fegyelmezett volt.  S  lám, még „ott” sem akart rendetlen hajjal megjelenni.         

 

          A temetés napjára végeszakadt a szokatlan áprilisi melegnek, a forrón tűző napsugarak vastag, szürke felhők mögé bújtak. Hideg, süvöltően metsző szél kerekedett olyannyira, mintha a lelkeken is  keresztül akart volna fújni.

          Lili lassan, botjára támaszkodva sántikált ki a cinterembe, cipelte a kilencvenöt évét, aminek titkát lám, mégsem tudta átadni szegény Katinkának, s mikor odaért a nyitott koporsóhoz, göcsörtös, öreg ujjaival cirógatni kezdte az immár mozdulatlanul heverő, másik öreg kezet. Picit elmerengett azon, hogy az unoka ugyan minek húzta vissza a Katinka ujjára a nehéz, széles jeggyűrűt épp az imént, aztán rádöbbent, hogy senkitől nem szabad elvenni még halálában sem azt, ami olyannyira személyes és csakis az övé, mint ez az  életen át viselt jeggyűrű. Remegő ajkakkal motyogta maga elé  olyannyiszor hangoztatott varázsmondatait, amikkel ezúttal, úgy tűnik, már nem használhat semmit: - Ó, Katinka, kicsi Katinka. Mindig azt hittem, egyszer majd te kísérsz ki engem. Pedig milyen fiatal voltál még. Mennyire szép és fiatal. Szépséges, kicsi Katinka. Milyen fiatal voltál… Istenem… Istenem…

2005.