A költő és a reggel

 

 

csak lenne egy nap, amikor ebben a tavaszi napsütésben engem szólítana meg a világ, a koránkelő rigók füttyében, ahogy a konyhába botorkálva, álmosan neked főzném a kávét, közben a sokadik cigarettával a kezemben, s ha bekapcsolnám a rádiót csupa jó hír töltené be az étert, nem zuhant le egyetlen repülőgép az éjjel, nem volt újabb árvíz, a terroristák virágot osztottak a népnek, államok és államfők csak békéket kötöttek, nem mondana, nem mondana 'csak' rosszat, ahogy kedvesemre nézek, feje kissé balra dőlve, alatta a begyűrt kispárna, rávetül a szobába is bekúszó vakító napfény, lassan átöleli, átöleli mint a kezem az éjjel amikor szerettem, csupa ébredés reggelek lennének, boldogsággal lenne tele a szív, s minden rezdülés, mozdulat, csak szélcsend lenne, csak a lélek békéje lenne ez, ébredek, ébred a város, az a bizonyos 'első villamos' csilingel még álmaimban, magamra lelek, minden reggelen mellébeszélések nélkül, borostás arcom gonosz vigyorral nyúl a borotva után, útállak, mondom hangosan, a tükörben ott, s akkor az vén ripacs elmosolyodik, ahogy a hideg víz az arcomhoz ér, a tenger hullámzása jut eszembe, ahogy a görög partok felé úszott a hajó, nyarak jutnak eszembe, álmodozó, átölelős szerelemben, ahogy a forró kávét kortyolom, minden átizzadt éjszaka eszembe jut, amikor test a test ellen harcoltunk az ágyon, a meg gyűrt ágynemű, a szerelem örök egymásba fonódása, az ott, és az akkor, évre, év telik, mérjük ezt a gyorsuló időt, egymásban, magunkban, és ébredezel, kinyújtod karod, majd halk csosszanással papucsodba, köntösödbe bújsz,  közben valami dalt dünnyög a szél, belém ivódik, aznapra kitörölhetetlenül, aztán később, ahogy a reggeli csókban egymásba fonódva állunk, megáll az idő, jó lenne így maradni, úgy ahogy Erdélyben, Bözödújfaluban, az elsüllyesztett falunál állva is megállt az idő, a félig vízben álló templom, a torony, mint Isten ujja a tó felett, a döbbenet csendjébe, ebben a mérhető csendben, ahogy egy virágcsokrot dobunk a tóba s te könnyezel