Festő, neve 1868-ig Lieb, 1880-ig Munkácsi. Apja, a bajor eredetű Lieb Leó sótiszt volt Munkácson, anyja Reök Cecília. 1848-ban a család Miskolcra költözött. Munkácsy festői hajlama már kiskorában megnyilatkozott. Szülei korai halála után 1850-ben nagybátyjához, Reök István ügyvédhez került, aki a szabadságharc után hallgatásra kényszerítve, szerény viszonyok között élt Békéscsabán. A fiút 11 éves korában gyámja asztalosinasnak adta. Mestere durvaságai, a fenyítések okozta testi-lelki nyomorúság egész életére és kedélyére kihatott. Segédlevele megszerzése után Aradra ment. Nyomorgott, megbetegedett s visszatért nagybátyjához Gyulára. Lábadozása alatt rajzolni tanult Fischer ott élő német festőtől.

Megismerkedett Szamossy Elek festőművésszel, aki magához vette és rendszeresen kezdte rajzra, festészetre tanítani, s módot talált hiányos műveltsége pótlására is. Később elválva Szamossytól, Gerendásra költözött nagybátyjához. Itt készítette 1863-ban első festményét, a Levélolvasást (ismeretlen helyen). Ez év őszén Pestre jött, ekkor vette fel a Munkácsy művésznevet; Pesten festőbarátai tanácsaikkal támogatták, második művét, a Regélő honvédet (ismeretlen helyen) Than Mór át is festette. Egyik barátja, Ligeti Antal éveken át támogatta festői pályája elindulásában, közbenjárására a Képzőművészeti Társaság havi díjat folyósított Munkácsynak. Pártfogói 1865 elején Bécsbe küldték Rahl mesterhez, akinek közbenjárására felvették a Képzőművészeti Akadémia előkészítő osztályára. Bécsben festett Húsvéti locsolás (lengyel magántulajdon), c képe Rubens-hatásokat tükröz.

Rahl halála után visszatért Gerendásra nagybátyjához. Itt festett képei közül a Búsuló betyár (Magyar Nemzeti Galéria) a hazai hagyományokhoz, Madarász Viktor modorához igazodása miatt jelentős. 1866-ban Ligeti biztatására Münchenbe utazott, felvették az Akadémiára. Mestere Wagner Sándor volt, de nagyobb hatást tett reá Kaulbach művészete. Több, itt festett képe közül az Árvízzel (Magyar Nemzeti Galéria) Kaulbach, a Lotz-modorhoz kapcsolódó Vihar a pusztánnal a hazai körök elismerését vívta ki.

1867-ben állami ösztöndíjjal Párizsba utazott a világkiállításra, ahol Courbet művészetéből egész életére döntő benyomásokat szerzett. Visszatérve Münchenbe, kilépett az Akadémiáról s az Adam fivérek magániskolájába iratkozott. 1688 őszén Knaushoz ment Düsseldorfba, a német életképfestés tanulmányozására. Önmagára tulajdonképpen Leibl képeinek hatására talált. Megfestette az önállósulás első fontos emlékét, az Ásító inast (amerikai magántulajdon). E kép gazdag lélekrajzával, világítási kontrasztjaival már jelezte fejlődése irányát. 1869-ben festette első világhírt hozó művét, a párizsi Salon aranyérmével kitüntetett Siralomházat, amelyben a magyar szabadságharc utáni betyárvilágból választotta témáját (Magyar Nemzeti Galéria tulajdona). A képet még félig kész állapotban eladta. (A Siralomház harmadik és legérettebb ún. kétalakos változata is a Magyar Nemzeti Galériában van.) E korszak ismert kritikai realista szemléletű, népi tárgyú művei a Részeges férfi hazatérése, a Tépéscsinálók (1871, Magyar Nemzeti Galéria), majd végleg Párizsba költözése után: Éjjeli csavargók, Köpülő asszony (1873, Magyar Nemzeti Galéria); Zálogházban (1874, New York, Metropolitan Museum), Műterem (1876, Baltimore, magántulajdon, Hors Concours kitüntetéssel).

Párizsi tartózkodása és de Marches báró özvegyével kötött házassága tárgyválasztását más irányba terelte, elfordult a kritikai realizmustól. E korszak első nagyméretű műve a Milton (1878, New York, Lennox Library), amely elnyerte a párizsi világkiállítás nagy aranyérmét, Európában és Amerikában világsikert hozott. Ezt követte a Krisztus Pilátus előtt (1881) s a Golgotha (1883, mindkettő New York). E hatalmas vásznak Sedelmeyer képkereskedő rendelésére készültek, aki 10 évre lekötötte műveit. A nagy kompozíciók mellett Sedelmeyer szorgalmazta a szalon-intérieurök ábrázolását. E műveinek is nagy festői értékei vannak a kényszerű téma ellenére. Ez idő tájt festette remek virágcsendéleteit és tájképeit.

Élete vége felé festőisége elerőtlenedett, amellett a halálos kór is nyomot hagyott egyes művein. A millenniumi előkészületek jegyében készült Honfoglalás-freskója (1893, a budapesti Országház elnöki fogadótermében) már akadémikus vonásokat mutat. Csak a Sztrájkban (1895, Magyar Nemzeti Galéria) talált újra vissza plebejus korszakának realizmusához, jóllehet festőileg már nem tudott megbirkózni a feladattal.

Művészete főként az ún. alföldi festők munkásságára hatott, de hatása kimutatható számos külföldi mesternél is. Vannak rokonvonásai az orosz kritikai realistákkal, elsősorban Repinnel. Egyéb művei: Rőzsehordó nő (1873); Poros út, Kukoricás (1874, Magyar Nemzeti Galéria); Colpachi park (1875); Tájkép folyóval (1886, Magyar Nemzeti Galéria).

Munkácsy a 19. sz. egyik legnagyobb arcképfestője volt (Muffos arckép, 1874; Liszt, 1886; Haynald, 1887; mind a Magyar Nemzeti Galériában). Utolsó nagy műve a bécsi művészettörténeti múzeum mennyezetképe (1890). Ecce Homo (1896, Déri Múzeum, Debrecen). Levelezését és emlékezéseit Emlékeim (Budapest, 1921. és 1951) és Munkácsy Mihály válogatott levelei (szerk. Farkas Zoltán, Budapest, 1952) címmel adták ki.