Cicák

 

Nyári hajnalokon minden más. A kutyák sem ugatnak már, csak egy-egy távoli vakkantás hallatszik, az utcai lámpa fénye is gyengül, mintha aludni térne az éjszakai erölködés után. Csend van. Hajnali szellö mozgatja lazán a fák és bokrok leveleit. Hajnalban nyujtózkodik a természet. Majd egyszerre csak megszólal egy madár, majd pillanatra rá válaszol egy másik, majd egy harmadik és lassan gyönyörü madár füttyök hallatszanak mintegy jelt adva az ébredéshez. Majd távolban kakas szól, arra még távolabbról kukkorékol egy másik, és messze az országúton egy korai elhaladó autó tompa zaja szürödik át a fák lombjai között. Szeretem a nyári hajnalokat, ilyenkor szállnak a gondolatok, az emlékek, a hajnal az emlékezés, a gondolkodás órája. Ültem a faház teraszán, lábam egy másik székre kényelmesen felrakva, frissen fözött kávémat kortyolgatva, el-elgondolkozva. A nyaraló a szüleimmé volt, akik nagyon szerettek itt lenni, itt töltötték el életük utolsó szakaszát, itt éltek kora tavasztól késö öszig, itt ezen a teraszon kávéztunk, beszélgettünk a világ dolgairól. Innen látni Édesapám által elültett diófát, a gyümölcsfákat. Eszembejut, amikor együtt öntöttük a betonlapokat, melyekböl a járdát csináltuk, meg-megállva a munka közben és kávézva beszélgettünk.

Szüleim már messziröl nézik, mi is történik ezen a földön. Amikor az ember számontarja a halottait, akkor ö már az életének delelöjén biztos tuljutott. Pedig nem a halottak szeretete az élet célja, motivációja. Rabindranath Tagore irta valahol:Hagyjuk a holtakra a dicsőség halhatatlanságát, de az élőknek adjuk meg a szeretet halhatatlanságát“. Erröl oly sokszor eszembejut a halottak napja, amikor a halottainkat jobban szeretjük, amikor ök még élök voltak. Nekem a temetö mindig azt jelenti, arra figyelmeztet, hogy az élöket szeressük, mert szeretetre nekik van szükségük. A szeretetböl tengernyi is kevés.

Gondolataimat, merengesémet a keritésmelleti sövényböl jövö csörtetö hang oszlatta szét, odanézek, és egy cica bújt elö, azon nyomban hirtelen megállva ahogy engem meglátott, még a lépésre mozdult lába is a levegöben maradt. Meglepödött, mert nem szokott ilyen korai órákban itt senkit sem látni, gondolom, és kiváncsian nézett rám, vajon ki vagyok és mit is fogok csinálni. Óvatosan engedte le lábát, de szemét le nem vette volna rólam. Ebben a pillanatban két kis szürke csikos cica bukkant elö és anyjuk mellé érve az egyik a jobb a másik a bal oldalon torppant meg igazodva anyjukhoz. Nem álltam fel, nem akartam elriasztani a korai vendégeket, csak halkan szóltam nekik:

- Cicicicc, cicukák, gyertek ide na, keresek nektek valami finomat.

Ahogy szóltam, az öreg macska megnyugodott ugyan, de csak óvatosan kezdett közeliteni a terasz felé. Lassan felálltam a cicákhoz beszélve közben, hogy hirtelen mozdulatommal nehogy megijeszem öket, léptem a hütö felé hogy  nekik finom falatokat keressek. Hoztam egy régi tálkában tejet is, kolbászt daraboltam fel, hogy mindhárom cicának jusson. Néztem ahogy ettek. Az öreg leült kissé távolabbra a tálkától, de úgy, hogy a kis cicáit is láthassa, meg a teraszról a kertet is szemügyre vehesse. A kis cicák a tejet ugy ellefetyelték, hogy anyjuk csak a kôre kiverödött tejet nyalogathatta csak. Hoztam ujabb tejet, közben látom, hogy a cicák eltüntek. Nem tudtam mire vélni ezt, de észrevettem, hogy a kertben egy kutya jelent meg, a régi barátom Pumukli, aki farkcsóválva szaladt hozzám, egy év multán is megismerve. Természetesen ö sem maradt ki a korai reggelizésböl, csak azt sajnáltam, hogy a kutyának és a cicáknak nem lehetett egyszerre megteriteni. Mikor Pumukli jól lakott lefeküdt a teraszra, fejét a lábamra tette, és úgy nézett rám. Közben a cicák is elömerészkedtek, de óvatos távolságban maradtak tölünk. A kicsik játszottak, egymást kergették, anyjuk pedig minket figyelt. Majd a szomszédban ajtó nyikorgott, erre Pumukli felugrott és elszaladt a gazdihoz, aki már csak a pótreggelit adhatta neki. Közben a gerlék is megébredtek, egyik felszállt a villanypóznára és elkezdte.

- Kidüüütööm, kidüüütööm.

Úgy tünt, mintha a villanypózna veszélyben is volna, mert a galamb olyan erövel mondta hogy kidütöm, hogy a hiszékeny ember ezt könnyen el is hitte volna. Majd a galamb folytatta, kicsit azért  füllentve:

- Kidüütt, kidüütt, kidüütt

Ezen mindig jót mosolyogtam, mert gyerekkoromban figyeltem fel erre a különös gerle „beszédre“. Közben a macska család felmerészkedett a teraszra, szinte kérve hogy adjak nekik valamit még enni. A kis cicák a lábamhoz dörgölöztek, úgy látszik a korai tejjel és kolbásszal a barátságunk megkötetett. Mig a cicák ettek én is készülödtem, mert el kellett mennem. A kis tálba készitettem még nekik tejet, és egy másik régi lábosban pedig tettem kolbászdarabkákat még, mig távol vagyok  nehogy éhhen haljanak nekem. Útközben amikor már este visszafelé jöttem, nemcsak magamnak,  hanem a macskáknak is vásároltam, tejet, száraz kaját és konzerv macska eledelt, nehogy szégyenbe kerüljek, hogy a vendégeim éhen maradnak. Már messziröl megláttak és szaladtak elém, mint valami kisgyermekek, akik kiváncsian kérdik apjukat:

-  Mit hoztál nekem Api?

A macskák a lábam között bujkálva játszottak alig lehetett tölük lépni. Türelmetlenek voltak, az öreg macska pedig hiába is próbált rendet tenni, nem sok sikerrel járt. De amikor a tejet és a konzervet adtam nekik, akkor már semmi nem érdekelte öket csak a bendöjük. Ilyenkor még megsimogatni is engedték magukat.

Este mig kint a teraszon vacsoráztam, a cicák is leheveredtek a korábban nekik kihozott régi pokrócra. A kicsik anyjukhoz bujtak, az meg a lábát tette rájuk szinte átölelve öket, vigyázva elsö álmukat. Majd az öreg is el-elszenderedett.

Reggel amikor kiléptem a teraszra, népes vendégsereg várt. A cicák tisztes távolból figyeltek, Pumukli pedig az ajtó elött feküdt, uralva a teraszt, a fán pedig egy madár leste minö furcsa társaság van itt a kertben. Annak rendje módja szerint megreggeliztünk, elöbb a kutya, majd a macskák és végül én is, a madárnak csak a fán lévö bogarak, gyümölcs maradt.

A cicák végleg odaköltöztek hozzám, a szomszéd, pedig tréfásan fedte meg a macskáit:

- Milyen hütlenek letettek, hiszen a Whiskas jobb falat, mint az ételmaradék, - de a cicák nem törödtek ezzel.

Igy teltek a napok, amikor este valamiért késöbb jöttek a cicák, már hiányoztak is. Éjszakára felköltöztek az asztalnál lévö székekre, igy védettebb helyre kerültek az éjszakai kutya látogatás elöl. A kényelmesebb alváshoz tettem nekik pokrócot, és oda készitettem nekik a tejjel teli kis tálkájukat, hogy éjszaka ne szomjazzanak. De azért úgy hiszem, hogy hajnalonként Pumukli tüntette el a tejet, nem a cicák.

Majd el kellett utaznom, összecsomagoltam, elköszöntem a cicáktól, akik szinte érezték hogy elmegyek, még az utcán is elkisértek egy jó darabon és simogatásomra  dorombolással válaszoltak.

Hetek multán ösz közepén jöttem ujra. A szomszéd hasábfákat rakott le éppen egy teherautóról, mellette a fürészgép, hogy a téli tüzelöt elökészitsék. Hozzájuk léptem köszöntöttük egymást és mig beszélgettünk, elökerült az öreg cica, olyan dorombolósan nyávogósan szalad hozzám, a lábamhoz dörgölözött, nyolcasokat irt le a lábam között közben bukfencet is vetett. Majd egyszerre különös nyávogást hallatott rám nézett, farkát az égnek bökte és elöre szaladt pár métert, megállt, visszanézett és hozzám futott, nyávogva, azzal a különös nyávogással mely egyszerre nyávogás is dorombolás is és valamilyen más hang is keveredett bele, mintha beszélne velem. Szinte kérte, hogy kövessem öt. Megint elöreszaladt, vissza-visszanézett, hogy vajon megyek utána. Amikor látta, hogy nyomában lépkedek, elégedetten örömmel nyávogott. Igy haladtunk a kert végébe, elöl a macska aki vissza-viszanézett, mögötte én. Egy nagy sürü bokor elött megállt, lehajtotta a fejét, hogy a bokor alá lásson, és most egy másfajta nyávogást hallottam, olyan turbékoló nyávogás volt. Erre megmozdult a bokor, és a kis cicák jöttek elö, az öreg halkan nyávogva lépett hozzájuk, összebujtak, talán súgott is nekik valamit, a kis cicák meg hozzám szaladtak, azt is türték, hogy a kezembe vegyem öket.

Az öreg cica, meg elégedetten, nekem úgy tünt, nézett minket.

 

 

Aszalós Sándor

2003. augusztus. 9