9. fejezet

 

Vastag pokrócba bugyolálva, miközben a tűz lángjai majdnem a lábait nyaldosták, Auróra nem tudta abbahagyni a reszketést. Úgy érezte, hogy a hideg a csontja velejéig hatolt. Jó félórája, mióta egy férfi – a keze durvaságából ítélve, munkásember lehet – kihúzta a vízből, és ebbe a felújított istállóba cipelte, a lány tágra nyílt szemekkel, élettelen tekintettel bámulta a tűznyelvek buja táncát. Erőtlen teste, gondolatoktól kiürült agya görcsbe merevedtek.

 

A férfi egy csésze gőzölgő kávét hozott neki. Deréktől fölfelé meztelen volt, nyakában egy fehér törölköző lógott. Homloka fölött rendetlenül összekuszálódott haján még mindig pár vízcsepp csillogott.

 

- Igya csak meg amíg meleg, ez majd magához téríti, jó adag rumot öntöttem bele. Én is ezt iszom télen, amikor munka közben majdnem csonttá fagyok..

 

Auróra mozdulatlanul, magába fordulva ült, mint anyja hasában a magzat. A férfi tovább beszélt hozzá, mintha nem vette volna észre szótlanságát.

 

- Bocsánatot kell kérjek, amiért megütöttem, de muszáj volt! Másképp mind a ketten a tóba fulladtunk volna, és nekem egyelőre semmi kedvem meghalni – nevetett fel, kacagása egészséges, életerős, dinamikus férfira engedett következtetni.

 

Auróra kissé oldalt fordította a fejét, hogy megnézhesse magának határozott profilját.

 

- És ugyan ki mondta magának, hogy nekem kedvem van élni? Megtehette volna nekem azt a szívességet, hogy hagyjon meghalni, legalább örökre nyugalmat találtam volna..

 

- Hát még nem múlt el a halálvágya? Nem ijedt meg eléggé? – csodálkozott a férfi.

 

A lány ellenséges mozdulattal vont vállat.

 

- Mi történt? Valami fiatalember elkeserítette és maga bosszút akart állni rajta? – próbált viccelődni a férfi. – Hallgasson rám kisasszony, nincs olyan férfi, akiért érdemes lenne egy nőnek megölnie magát.

 

Erre a mondatra a lány teljes testével feléje fordult, szomorúsággal teli tekintetét az övébe fúrta. A férfit mintha gyomorszájon ütötték volna. A fájdalom megtestesülését látta maga előtt. Végtelen, gyógyíthatatlan keserűség áradt a lány szemeiből. . .

 

- Ne mozdulj, maradj teljesen mozdulatlanul – kérte halkan, hirtelen tegezve a lányt, miközben hangja izgatottságot árult el.

 

Egy munkapadhoz szaladt, ahonnan egy rugalmas, puha, szürke anyaggal tért vissza. A lány elé térdelt, kutató tekintettel hosszasan nézte, majd egy mozdulattal mindent lesöpört a közeli asztalról, nem törődve a kárral, amit ezzel okozott. A kávé kiömlött, erős illata betöltötte a helyiséget. A férfi mozdulatai hirtelenek, izgatottak, ugyanakkor furcsa módon biztosak voltak. Mintha lázban égett volna. Kezeivel vakon formálta az anyagot, miközben szemeivel mintha a lány teljes szerencsétlenségét, keserűségét próbálta volna magába szívni.

 

- Igen, ez az... – morogta néha maga elé, elégedetten.

 

Auróra kissé kényelmetlenül érezte magát, de furcsa módon minden porcikájában átérezte a férfit kínzó lázat. Mintha cseppenként itta volna be a férfi izgatottságát, minden mozdulatát kiéhezetten szívta magába, miközben a szobrász az arcán lévő érzelmeket próbálta megfogni. A lány is mintha önkéntelenül az agyagot formálta volna kezeivel, mintha minden kerek vonalat simára simogatott volna, minden részletet tökéletesre dolgozott volna, úgy ahogyan a másiktól látta.

 

Sötétedéskor a művész leállt a munkával.

 

- A csoda vigye el! Nem elég a fény! – morogta magából kikelten – Maradj még egy kicsit – kérlelte a lányt és sietve meggyújtotta a villanyokat.

 

A termet hirtelen elöntötte a fény és életre kelt a sok kőfigura, amiket Auróra csak most vett észre. Mintha azok is, akárcsak őmaga, most térnének vissza a halál öleléséből. Furcsa bizsergést érzett a tarkóján. Mintha egy hihetetlen mesébe csöppent volna. Vajfehér márvánnyá vált szellemek szólították, egyesek kifejező tekintetükkel, mások finom bájukkal. A fiatal férfi a terem másik végében, lehajolva foglalatoskodott valamivel. Auróra bátortalanul állt fel, és szótlanul lépett a szobrok közé. Finom vonaluk, szépségük láttán önmagát esetlennek érezte. A finom kőtestek lehajoltak, felemelkedtek, pillekönnyű táncba kezdtek, miközben az őket csodálónak felfedték lelküket, mert lelkük volt, ezt a lány határozottan érezte. Ujjait végighúzta egy fekvő asszonyfigura hátán és minden csigolyát külön érzett, mintha a szobor élő alak lett volna. Végigsimított egy sportoló ifjú izmos lábán, rácsodálkozott egy kéztanulmányra, a magáéihoz hasonlította, átölelte őket.

 

- Tetszenek? – hallotta maga mögött hirtelen.

 

- Jaj, nagyon! – sóhajtott fel vágyakozóan.

 

- Úgy nézegeted őket, ahogyan a hozzáértők szokták. Foglalkoztál valaha a szobrászattal?

 

- Nem, nem, ez az első alkalom, hogy szobrokat látok közelről – kivéve azt a hármat a tó mellett, amiket gyerekkorom óta csodálok – de annyira átérzem a mondanivalójukat. Mintha minden izmuk, erejük, a bennük lévő gyengédség bennem is megelevenedne, enyém lenne..

 

- Szeretnél nekem modellt ülni néhány alkalommal?

 

- Nem tudom...

 

- Megfizetlek, ne félj, jól fizetek, ha ez a probléma. – tette hozzá a férfi, félreértve a lány habozását.

 

- Jaj nem érdekel a pénz, az idő a probléma. Ha délutánonként jönnék, az megfelelne?

 

- Akkor jössz, amikor akarsz és tudsz, én mindig itt vagyok. Csak nappal legyen, mert az éjszaka ebben a mesterségben tétlenségre kárhoztatja az embert. Igyál most egy kis kávét, hogy átmelegedj, újat főztem neked. Gyere, ülj a kanapéra, amíg én rajzolok rólad egy vázlatot.

 

Nagy ív papírt és fekete ceruzákat hozott. Hirtelen, ideges mozdulatokkal vázolta fel a lány testének körvonalát, ahogy magzatként ült, póz, amelyet önkéntelenül és ösztönösen megint felvett. Auróra a csodálattól elámulva, szédülten nézte, ahogy a férfi dolgozott.

 

- Tökéletes voltál! – ajándékozta meg a lányt egy mosollyal, ahogy befejezte. – Köszönöm. Meg akarod nézni?

 

- Igen – bólintott a lány szégyenlősen.

 

A művész felállt és megmutatta a vázlatot Aurórának, miközben egész bensője az alkotás lázában égett. Nyugtalanul járkált ide-oda, mialatt a lány hosszan a rajzot vizsgálta.

 

- Ez csak egy egyszerű vázlat, azért készítettem, hogy pontosan emlékezzek az első benyomásaimra. Mikor márványba öntődik, remekmű lesz! Remekmű, ha mondom! Már tisztán látom magam előtt, mintha kész lenne!

 

Pár percig szótlanul, gondolatokkal eltelve nézte a lányt, majd hirtelen nekiszegezte a kérdést:

 

- Hogy tetszik?

 

- Az érzelmek tisztán kivehetőek, élethűek, a fájdalom, a félelem – kezdte bátortalanul a véleményét megosztani vele Auróra – De az is biztos, hogy nem vagyok ennyire szép...

 

- A művész nem látja, hanem érzékeli a dolgok, emberek szépségét. Ez a feladata.– jegyezte meg a szobrász.

 

- Szerencsés vagy – válaszolt szomorúan a lány – én csak az élet csúf oldalát ismerem.

 

- És mégis én úgy látom, árad belőled az ártatlanság, bármi is legyen az amiről beszélsz. Úgy látszik a keserűség nem végzett végleges rombolást – válaszolt makacsul a művész – Emlékeid biztosan fájnak, de belső világodat nem mocskolták be.

 

- Ha tudnád! – sóhajtott fel inkább magában Auróra.

 

- Idevaló vagy a közelbe, Grenoble-i?

 

- Igen, itt lakom egészen közel Bresson-ban, a falu utolsó házában, az erdő alatt.

 

- Remek! Ez megkönnyíti a munkánkat! – örült meg a művész.

 

- Nem olyan egyszerű az. Az apám sosem egyezne bele.

 

- Akarod, hogy beszéljek vele én?

 

- Isten őrizz! Majd titokban jövök, mikor ő a gyárban dolgozik, ha megtudja elevenen megnyúz! De van egy kikötésem. Soha nem fogok meztelenül modellt ülni – tette hozzá elpirulva.

 

- Nem foglak én olyasmikre kényszeríteni, amit nem akarsz megtenni – nyugtatta meg a szobrász. – Azért elmondom, amit tudnod kell. Amikor én dolgozom, nem tudok úgy nézni rád, mint férfi a nőre, csak, mint művész az alanyára. A művészetben pedig, nincs helye a szégyenérzetnek vagy a kimondhatatlannak.

 

Auróra belekortyolt a kávéba, hogy nemtetszését elrejtse. Szárazon felköhögött, szemei könnyekkel teltek meg.

 

- Túl sok rumot tett bele!

 

- Nem baj, kicsit fel fog dobni, szükséged van rá.

 

Az alkohol rózsaszín pírt terített a lány arcára. A pokróc lecsúszott és a vállak gömbölyűsége, a nyak enyhe hajlata előtűnt. A férfi átható tekintetét rajta pihentette. Megnyugtató szavai ellenére Auróra a vágyat vélte felcsillanni a szemében, és félve szorította magára megint a takarót.

 

- És még azt magyarázod nekem, hogy nem vagy szép.. – morogta mintegy magának a művész és letérdelt, hogy megpiszkálja a tüzet – Fázol?

 

- Nem, nem, csak mennem kell....

 

- Még nem is mondtad, hogy hívnak?

 

- Auróra.

 

- Auróra. Szép név. Olyan . . jövendölő és találó. Mert téged is, akárcsak a hajnalt, amiről a neved kaptad, még elrejt az éjszaka, a sötétség, a bánat, amit magadban hordozol. De előbb utóbb kibújik a nap. Sugaraival elönt majd és te teljes pompádban kibontakozhatsz, meglátod.

 

- Mennem kell, nagyon elkéstem.. – ismételte Auróra.

 

- Csak egy pillanatot várj, hadd vegyek valamit magamra és elkísérlek, már jól besötétedett odakint. Különben is úgy érzem, levegőre van szükségem. Megszáradtak a ruháid?

 

- Igen.

 

- Hozok valamit, amit magadra vegyél, mert még kicsit nedves lehet a ruhád, kint megfagysz.

 

- Köszönöm, de semmi szükség rá.

 

A szobrász nagy léptekkel eltűnt a helyiség végében. Auróra a szeme sarkából figyelte. Látta amint habozás nélkül letolta a nadrágját és elvörösödött. Gyorsan másfelé nézett. Próbálta magába zárni a szobrok szépségét. Nedves agyag és por szaga töltötte be a helyiséget, melyből mélyet szippantott.

 

- Sok por van, ugye? Anyám mindig majd megbolondul mikor a stúdiómba lép.

 

- Nekem nagyon tetszik a kőnek ez a nyers szaga...

 

- Furcsa lány vagy te – mondta, ahogy védő mozdulattal átölelte, hogy a vállaira terítsen egy kötött sálat. – Indulhatunk?

 

- Igen – válaszolt Auróra, miközben elrántotta magát, mintha tüzes vassal égették volna meg.

 

Kint az éjszaka már betakarta fekete leplével a természetet.

A fenyők katonás üdvözletbe merevedve néztek rájuk, ahogy a sétányon végigmentek és elérték a kastély parkjába vezető, vert vasból készült impozáns kaput.

Az őr éppen egy szivart sodort magának a kapu melletti bódé előtt.

 

- Jó estét Jacques úr – üdvözölte a férfit, ahogy elhaladtak előtte.

 

- Jó estét Paul – válaszolt a szobrász – Megkérnélek, hogy ezentúl ezt a kisasszonyt, bármikor is jönne, engedd be a kastélyba.

 

- Ahogy parancsolja, uram.

 

- Maga a kastély ura? – rémült meg Auróra – Bocsánatot kell kérnem, de nem tudtam.

 

- Á, ugyan, a fia vagyok, de ez semmin sem változtat. Elég nagy a távolság köztünk. Én évekig külföldön éltem, aztán meg a művészek, tudod, sokban leegyszerűsítik az életmódjukat. Különben is az idők változnak, nem vagyunk a század elején, amikor még olyan nagy fontosságot tulajdonítottak a címeknek. Úgyhogy szólíts csak nyugodtan Jacques-nak.

 

- Köszönöm, de nem tudom hogy merészelem-e...

 

- Hát, ha én ilyen egyszerű vagyok, miért ne lehetnél te is? Csak örömöt szerzel nekem ezzel... Hány éves vagy, Auróra? Húsz? Huszonkettő?

 

- Tizenhét! – válaszolt Auróra, miközben elégedetten nyugtázta, hogy felnőtt nőnek nézik.

 

- Tizenhét! Jesszusom, hisz te még gyerek vagy!

 

- Papíron tizenhét és lélekben hetven – sóhajtott fel a fiatal lány.

 

- Remélem, nem fogsz megint valami butaságot megkísérelni. Nem lehetek mindig melletted, hogy megakadályozzam, és az élet szép, hidd el nekem, ne dobd el magadtól ilyen könnyen. Próbálj valami olyasmivel foglalkozni, ami örömmel tölt el.

 

- Á, maga könnyen beszél férfi létére, ráadásul társadalmi pozícióval rendelkezik. Arról ne is beszéljünk, hogy szabad! Bármibe fog, jó vége lesz. Míg én...

 

- Nem akarok kishitűséget! Az üst mindenhol forr már, a dolgok fejlődnek. Nagy változások lesznek az egész világban, társadalmi robbanások. A nők is jogokat szereznek maguknak, már dolgoznak, kilépnek a család kötelékei közül.

 

- Én sosem fogok megszabadulni az apámtól, nem ismeri őt....

 

- Hát én egyet tudok, ha valamit nagyon akarsz, akkor azt el is éred.

 

- Még azt is, hogy egyszerű falusi lányból művész legyek, mint maga?

 

- Hát persze!

 

- Nem hiszem, nekem az a sorsom, hogy a vackomban éljek..

 

- Ugyan, semmi sincs előre elrendeltetve, hacsak nem az ember maga akarja úgy. A fővárosban most sokan, olyanokért küzdenek, mint te, az elnyomottakért, azokért, akikkel igazságtalanul bánnak, és azért, hogy ezeknek az embereknek is a többiekkel egyenlő jogaik legyenek. Társadalmi, közéleti forradalom van készülőben, meglátod, nemsokára minden meg fog változni. Az út meg fog nyílni előtted, de onnantól kezdve csak a magad erejéből tudsz tovább lépni. Mindened megvan hozzá, ami kell, kiolvastam a szemedből.

 

Auróra hitetlen csendben állt, és mégis, akarata ellenére, a remény kis szikrája gyúlt lelkében.

 

- Itt elválnak az útjaink, mert ha az apám meglát, akkor nézhetem micsoda forradalom vár rám! Mindenesetre köszönöm..

 

- Mit köszönsz? Hogy megmentettelek? Csak a kötelességem tettem.

 

- Nem, nem azt köszönöm, hogy megmentett, hisz még mindig úgy hiszem, jobb lenne, ha meghaltam volna. . . . Azt a reménysugarat köszönöm, amit a lelkemben a jövővel kapcsolatban érzek.

 

- A remény sosem hal meg, ezt tudnod kell.

 

Csak nem az én esetemben – gondolta Auróra egy szívcsikarás mellett, de inkább nem szólt semmit, hisz a férfi úgysem értené, nem értheti meg őt. Ki tudná?

 

- Jó éjszakát Jacques úr.

 

- Csak egyszerűen Jacques. Onnan kezdődik a forradalom, hogy ledöntünk minden sorompót magunk körül.

 

Auróra nevetett.

 

- Jaj nehogy elfelejtsem, vegye csak vissza a sálját, nehogy meglássa az apám. Majd mikor jövök, kimosom, remélem nem haragszik.

 

- Ugyan már, miket beszélsz, nem kell ezt kimosni! Jó éjszakát kívánok én is neked szép tünemény! – suttogta Jacques, mielőtt a lány alakja végleg eltűnt volna az erdőszélen.

 

- Szép tünemény- azt mondta rám! És ki? A kastély urának a fia!

 

Örömmel eltelve rohant le a domboldalon.

 

- Hol voltál te büdös ribanc? – üvöltött rá André, amikor meglátta. – Tudod te, hány óra van? Fél tíz! Kivel voltál? Most rögtön megmondod, hogy ki a fenével voltál!

 

- Senkivel nem voltam. Meglátogattam nagyapámat és későig ott tartottak. Nem vettem észre mennyire eltelt az idő.

 

- Nem megtiltottam, hogy ehhez a tolvaj bandához járj? Biztosan megpróbáltak mindenfélét kihúzni belőled, hogy megint a bíróságra cipeljenek!

 

- Nem esett szó a köztünk lévő anyagi különbségekről, én csak a nagyapámat látogattam meg.

 

- Nem hiszek neked! Ki sem nyitották volna neked az ajtót, mindezek után, amik közöttük és anyád közt folyt éveken át az örökség elosztásáért!

 

- Á, akkor fogd a biciklidet, és menj, kérdezd meg őket! – hazudott teljes lelki nyugalommal életében először Auróra.

 

- Ha még egyszer be mered tenni oda a lábad, agyonütlek! Hallottad, te csökönyös szamár?

 

- Csak tudni szeretném, hogy azon kívül, hogy dolgozzak és eltűrjem, hogy megerőszakolj, csinálhatok valami mást is? – lázadt fel váratlanul Auróra.

 

- Nocsak, nocsak, kiássuk a csatabárdot? Elszállt teljesen az eszed? Na ne félj, megmutatom én neked...